Magyar Anita beszámolója - A pálcás kiránduló

Nyomtatóbarát változat

A pálcás kirándulóalójában persze a pálca túrabot, a kiránduló pedig zarándok, de egy laikus szemlélődő szájából ez a mondat csúszott ki, midőn próbálta kutyáját jobb belátásra bírni, valahol Nagykovácsi vagy Solymár határában:  - Dió, nem esszük meg a pálcás kirándulót! -  Ezért igen hálás vagyok egyébként…

Nem szeretnék senkit traktálni a Miért?-ekkel, előbb megszületett a vágy, aztán a dolgok, történések csodálatos összjátéka folyamán összeállt az egész és egy szép tavaszi napon a reggeli kávét kavargatva megtudtam, hogy augusztusban elindulhatok végre. Pedig néhány héttel azelőtt még szinte elképzelhetetlennek tetszett. Bevallom, a készülődés nálam nagyrészt abból állt, hogy elábrándoztam, milyen lesz majd úton lenni. Az időpont közeledtével lefoglaltam az első néhány napra a szállást, és csináltam egy listát a legszükségesebb holmikból, amit mindenképp vinnem kell, de azt hiszem, sem fizikai, sem lelki értelemben vett tudatos rákészülésre nem volt alkalmam, végül mégsem jelentett ez semmilyen problémát. Amikor már úton vagy, minden alakul szépen.

15-16 napot tudtam rászentelni a zarándoklatra, így nem voltam biztos benne, hogy végig tudom járni a fővonalat, legfőképp a beharangozott kánikula miatt, de aztán elengedtem ezt a szorongást, hiszen maga az elindulás is kész csoda volt számomra.

Az esztergomi indulást, utólag átgondolva kissé elsiettem. Már péntek este megérkeztem a Szent Adalbert Központba, kis esti séta és az első jelek megkeresése után birtokba vettem a szállást. A panorámás fürdő igen nagy élményt jelentett! J Reggel már 5-kor elindultam nagy izgatottsággal, néhány csomag keksz, egy kis szőlőcukor és innivaló társaságában. A hátizsákom 6,5 kg-ot nyomott élelem és víz nélküli állapotban, ez körülbelül meg is felelt a teherbírásomnak, egy-két nehezebb nap kivételével, amikor a sok folyadék miatti többletsúllyal kellett haladni, nem jelentett problémát a cipelése.  Vaskapuig simán feljutottam, bár a tüdőkapacitásom némiképp lecsökkent. A Magyarok Nagyasszonyánál hagytam egy szál rózsát, kicsit megpihentem, és elbizakodottan indultam tovább. Meg is lett az eredménye, ahogy kiléptem a sárga háromszög jelzésről a rétre, azonmód nem tudtam, merre kell indulni. Némi bolyongás és egy hosszabb kitérő után ráleltem az első jelzőkőre, aminek nagyon megörültem, viszont ma már akárhogyan erőlködöm, nem tudom felidézni, merre mutatott rajta a nyíl. Végül nem a sárga, hanem a zöld jelzésen értem el Pilisszentlélek határáig. Az izgalmak hatására, és az afelett érzett örömömben, hogy ismét jel-en vagyok, tovább is indultam Dobogókő felé. Még egy eltévedésem, illetve inkább „túlszaladásom” volt, de a Hoffman fogadótól már jól haladtam. Fájt a szívem, hogy a betervezett látnivalókat kihagytam, de a korai érkezés mégis jó volt, a Báró Eötvös Loránd menedékházban vártak, a délutáni séta és a vacsora után nagyon korán lefeküdtem, így 10 óra pihentető alvásban volt részem, idejét nem tudom, mikor volt lehetőségem ennyit aludni egyhuzamban!

Másnap reggel már nem kapkodtam, kényelmesen megreggeliztem a szálláson, okulva az előző napi tapasztalatokból. Leereszkedve a Szentkút-forráshoz egy kedves házaspárral beszélgettem, velük együtt sétáltam be Pilisszentkeresztre. A ciszterci romoknál, a Klastrom-forrásnál elidőztem kicsit, itt kezdtem el végre úgy érezni, hogy lassan „lekapcsolok”. A szeretet forrásnál mécsest gyújthattam, és  lassan továbbindultam Pilisszántó felé. A Sziklakápolna hűvös csendjében jó volt pihenni kicsit, Pilis lenyűgöző! Pilisszentivánon a Plébánián Margitkánál tapasztaltam meg először azt a magától értetődő, kedves természetességet, ahogyan a zarándokokat fogadják  az úton.

Harmadik napom kényelmes erdei utakon vitt. Az első napi hegymenet, és az azt követő ereszkedés ugyanakkora megterhelést jelentett, ehhez képest a Normafáig vezető út könnyű séta, múlik az izomláz is. Máriaremetén a szabadtéri oltárnál kis híján elaludtam, nyitva volt a templom, így megcsodálhattam a „tölgyfás oltárt” is! Nagyrét szélén áll egy bunkerféleség, tele zászlókkal, rengeteg virággal, régi ülőgarnitúrával, hintaággyal. Kaotikus a látvány, de mosolyt csalt az arcomra, leültem kicsit szemközt és azon tűnődtem, vajon milyen funkciót tölthet be. Hamarosan megérkezett a különös építmény lakója, 3 kutyájával és 4 macskájával. Megtudtam, hogy hajléktalan, 7 éve költözött ide, azóta kipofozta, alkalmi munkákból tartja fenn magát és az állatait, jómódú helyekről kiselejtezett bútorokból rendezte be a hajlékot. Állítása szerint belül is szép, bőr ülőgarnitúra és 100 centis plazmatévé áll rendelkezésére J Ezen a ponton felkerekedtem, hogy indulok, ő pedig elkarikázott megetetni az erdészet kutyáit. Innen már magányosan haladtam, néhány futó, bringás keresztezte utam néha, és a kisvonat mozdonyvezetője integet kedvesen. Normafán minden kényelmet biztosít a zarándokszállás, kicsit nehézkes a bejutás, de Antal megteszi nekem, hogy felballag a nem kevés számú lépcsőn, hogy beengedjen, miután a kaputelefonos megoldás csődöt mond. Itt egyedül töltöttem az éjszakát, de ennek is megvan az előnye, szabadon szétteregethettem a száradó ruhákat mindenfelé. Reggel magamtól ébredek idő előtt.

A budapesti szakasz beváltja a hozzáfűződő félelmeimet: lélekölő. Pedig nem kellett volna annak lennie, mert eleve a farkasréti temetőig csendes erdei úton haladtam lefelé, de amikor az Ördögorom szikláiról belecsöppentem a már nyüzsgő városi környezetbe, mégis összerogytam, mint a kártyavár. Nem találtam jeleket, képtelen voltam értelmezni az útleírást, a templom bejáratánál ülve zokogtam vagy fél órát. Ezt a részt talán eltagadhatnám, de úgy érzem, jobb ezt vállalni, hiszen az út fontos része volt ez a mélypont, valamint szolgált tanulsággal is. Végül egy kis telefonos lelki segély, némi víz és szőlőcukor elfogyasztása után felálltam a padról, körülnéztem és rájöttem, hogy 3 db felfestett jel közvetlen közelében ültem eddig is! Ezután csak a Sziklatemplomnál álltam meg kicsit, ám sokáig nem időztem, mert a téren a kijelző szerint 41 fok volt! Hál’Istennek a szél jelentősen csökkentette a hőérzetet, de így is kitikkadva érkeztem dél környékén a Kopaszi-gátra, ahol jobb meggyőződésem ellenére limonádéra és kávéra költöttem egy napi szállás árát… De akkor ez kellett a továbbinduláshoz, hisz innen még több mint 20 km állt előttem aznap. Szigetszentmiklósig szerintem robotpilótára kapcsoltam, vitt a lábam, Budafokra már nem mentem fel.  Komoly megkönnyebbülést jelentett megérkezni a Kis-Duna partjára. Még megálltam az Ádám Jenő sétányra befordulva, a sarki kockás abroszos kisvendéglőben. Isteni a húslevesük! Szállásadóm, Marika elbűvölő teremtés, mindenki sorsát szívén viseli, még az átutazó zarándokét is. Érdeklődése valóban őszinte! A pokoli lábfájás és a szokottnál melegebb éjjel ellenére sikerül valamicskét aludni is.

Reggel ismét lábra tudok állni, a bakancsot elpakolom, túraszandálra váltok. A Rukkel-tó körül adódik egy kis nehézség, száguldó cementszállító teherautók formájában. Szinte menekülök az útról. Felsőványon eszembe jut, hogy itt még van lehetőség innivalót vételezni (az ötödik napra már rájöttem, hogy ennivalót feleslegesen cipelek magammal, napközben esetleg néhány müzli szelet, amit el tudok fogyasztani, folyadékból 5-6 liter fogy…), de sajnos a kisbolt csak délelőtt 9-ig van nyitva. Gyors fejszámolás után megvan a megoldás, 5 kilométerre jut fél liter víz, így kitartok Dabasig. A Duna-Tisza csatorna partján sétálva megállok beszélgetni két emberrel, ők felvilágosítanak, hogy a hídnál, a horgásztó melletti fabódéban van büfé. Ez egyébként a másodig hídnál van, a 17. kilométer magasságában. A feltöltött folyadékkészlettel már vígan érek be Dabasra. A faluháznál Évike és Julika csak rám várnak, hideg vízzel, kávéval és jó szóval fogadnak, és nekem épp ezekre van szükségem! A szállás valóságos luxus, és még mosógép is van!!! Egy kis üröm az örömben: Ráckevén sajnos nem tudnak fogadni másnap, így más szállás után kell néznem.

Kora hajnalban indulok, még sötétben, mivel a tervezett táv 38 km, a Kiskunsági Nemzeti Parkon keresztül, 40 fokos hőségben. A Dabas határában történtekre nagyon nem vagyok büszke, de ma már jókat kuncogok rajta, mindenesetre csak az unokáimnak fogom elmesélni nagyjából 100 éves koromban. A lényeg: egy idő után visszakerültem a zarándokszálláshoz, ahol jót mulattam magamon, és B terv gyanánt a műúton jutottam el a borzaspusztai romtemplomig. A csatorna partján majd’ minden horgásszal váltok pár szót. Ürbőpusztánál a kaszált réten keresztül vinne a jelzés, de én kötöm az ebet a karóhoz, a töltésen haladok tovább, és a hídnál is találok jelet. Hálás szívvel gondolok a jelek felfestőire, mindenkire gondolnak!  A gátőrházhoz közeledve végre találok egy nagy árnyas fát.  Jobbra tőlem szürkemarhák, balra pedig bivalyok vonulnak a vízpartra délidőben. A fájdalom, a hőség, a szomjúság gondja pillanatok alatt eltörpül, csak átadom magam a hangulatnak, még alszom is úgy negyedórát. Ott, a fa alatt ülve próbálok ráckevei szálláshoz jutni, sikertelenül. Az utolsó hívásnál már kétségbeesetten kérdem: Tessék mondani, egész Ráckeve tele van??? De végre belátom, hogy nekem most nem kell odáig mennem. Felhívom a Hajós kastélyt, ahol azonnal fogadnak, és másnapra is lefoglalom a szállást a Tassi zsilipnél, a halászcsárdában. Arra a napra bőven elég volt az a 26 km (plusz még néhány, ugye, a hajnali órákban…). Délután Évike a dabasi faluházból felhív, hogy érdeklődjön, sikerült-e túlélnem a napot, és a ráckevei zarándokszállásról is visszahívnak, hogy Szigetbecsén találtak nekem szállást, ha esetleg szükség lenne rá! Csodálatos, hogy ismeretlen emberek mennyi jóindulattal tudnak lenni irántam, nem ez az utolsó alkalom, hogy ezt tapasztalom az út során! De akkorra már a Hajós kastély vendégszeretetét élvezem. Délután pihenek egy jót a hűvös szobában, pontban 6-ra, az ígért időpontra kész a remek vacsora. Estefelé, kinn a kertben üldögélve az történik, hogy nem történik semmi, és ez valami fantasztikus! Kilúgozódnak a gondolataim, egyszerűen csak élvezem a létezés örömét. Komolyan hiszem, hogy van abban a helyben valami. J

A reggelit már Ráckevén fogyasztom a téren üldögélve. A 8 órás harangzúgás háromfelől felejthetetlen. Egyik percről a másikra élénkül meg a forgalom, benépesül a kis tér. Mivel az a hír járja, hogy ez a nap lesz a legmelegebb, szedem a lábaimat, hogy minél előbb Szigetbecsére érjek, ahol önfeledt pár órát tölthetek a vízparton. Az első fél órában még egyedül birtoklom az egész partot, de később sincs több 20-30 embernél a strandon, számomra ez éppen ideális! Ugyan délután indulok tovább, de a hőség még mindig szinte elviselhetetlen. Vizes fejkendővel, minden pici árnyékfoltot kihasználva haladok. Dömsöd magasságában egy kedves fiatalember, aki épp horgászni érkezett az egyik nyaralóba, hideg vízzel kínál, hálásan fogadom el. A makádi szabadstrandon ujjongok magamban a büfé láttán. Kérdem a tulajdonost, milyen messze a zsilip. Még 4 km, mondja, de Máriagyűd még messzebb van! Ettől kezdve már nem érzem magam furabogárnak. A halászcsárdában vacsora után pár szót váltok Tóth Péterrel, mesél nekem a Szentlászlóig tartó verses zarándoklatról. Akkor még megfordul a fejemben, hogy valamelyik magyarországi állomásra elmegyek, hogy meghallgassam, de most már látom, hogy ez sajnos nem fog megvalósulni.

A 8. napomon végre kapok egy gyönyörű napkeltét. A gát oldalában ülve majszolom a reggelit, választhatok a dunaújvárosi, vagy a szalkszentmártoni panoráma között, természetesen az utóbbi mellett döntök. Előttem a templomtorony, szalmabálák és a kelő nap, a kaszálón őzek, nyulak nyargalnak keresztül. A hosszú, egyenes szakaszokon akaratlanul is inkább befelé fordulok, egy ideig az időjárás is kedvez, hisz végre felhős az ég, kifejezetten jól esik a gyaloglás. Dél környékén azonban újra tűz a nap. Dunaegyháza határában, az Ebédleső hegyet elhagyva szinte homokcsapdába kerülök, „gyök kettővel” tudok haladni. Révbérpusztán nincs hely, így Solt előtt, a Hoffmann panzióban sikerül szálláshoz jutnom. Itt ingerszegény a környezet, viszont jól szigetelnek az ablakok, és van klíma! Mosni felesleges is lenne, nem tudom hová kiteríteni a ruhákat. De jól van ez így, a délután és az este a pihenés jegyében telik.

9. nap. Irány Gombolyag! Ki tudja, miért, nagyon vártam ezt a napot. Soltról kifelé haladva még jól is vagyok, de a Hartáig, 15 kilométeren át tartó szakasz kiveszi az erőm. Ismét folyadékhiánnyal küzdök. Hartán a halászcsárda még nincs ugyan nyitva, de az egyik felszolgáló, látva szánalmas állapotomat, a többiek helytelenítő megjegyzései ellenére beenged, hogy vegyek egy doboz üdítőt. A parton üldögélve kipihenem magam. Továbbindulva a kerékpárút helyett a nyári gátat választom, de az nehezen járható, helyenként térdig ér a fű, így amikor meglátom a dunapataji templomtornyot, az első lehetőségnél arra veszem az irányt. A Szelidi-tó előtt jön egy újabb mélypont, nagy a meleg, nehezen gyűröm le ezt a néhány kilométert. A tóparton rengetegen vannak, így inkább kihagyom a strandolást, de a büfében megint beszerzek egy kis hűtött innivalót. Amikor ezeket a sorokat írom, nyárutón járunk, melegek a nappalok és már hűvösek az éjszakák, máris távolinak tűnik, de ott és akkor tényleg az volt a legégetőbb gondom, hogy legyen nálam elegendő folyadék, és minden korty hideg üdítő, víz mennyei érzéssel töltött el. A szelidi zarándokszállásnál megállok pár percre beszélgetni, így szerencsésen összetalálkozom Rumi Imrével, valamint egy szép pecséttel is gazdagodik az útlevelem J Ez már ad annyi lendületet, hogy könnyedén elérjek Gombolyagig, ahol jó szóval, szeretettel várnak. A vacsora isteni finom, tojásleves és mákos tészta, ekkor tűnik fel, hogy mennyire hiányzik a házi koszt!! Ahogyan a kora esti órákban felkerekedik a szél, és a huzatos fedett teraszon ülve beszélgetünk tündéri vendéglátóimmal, eszembe jut kedvenc regényem, a Száz év magány, pontosabban a falu, ahol játszódik, Macondo…

Az éjjeli vihar után jól esik a reggeli séta Kalocsáig, bár dagasztom a sarat rendesen. Ez az első és utolsó alkalom, hogy elő kell vennem az esőkabátot. Mielőtt az aszfaltra lépnék, bakancsot mosok egy tágasabb pocsolyában, és illedelmesen lábat törlök a fűben. Berobogok az első utamba kerülő boltba (nem írnám le, melyikbe, de aki szereti a szójátékokat, ennyiből talán kitalálja: NemHumánPötty…), hogy feltöltsem a megcsappant élelmiszerkészletet. Itt szintén részem lesz egy „első és utolsó alkalomban”: a meglehetősen udvariatlan (NemHumán J) pénztáros egy kiló kenyérrel megtoldja a számlámat, de nem veszem észre, az éhség nagy úr, csak a székesegyháznál megpihenve nézem meg alaposabban, mit is vásároltam. Bosszant kicsit, de Kalocsa hangulata gyorsan elpárologtatja a mérgem. Egy lakberendezési üzlet kirakatában megpillantok egy hímzett zászlócskát ezzel a felirattal: Every day is an adventure. Mosolyogva értek egyet! Bátyán köszönök egyik kedvenc szentemnek, Nepomuki Szent Jánosnak, és innen már a zarándokszállásig megállás nélkül megyek. Fajszon ismét luxuskörülmények fogadnak, mindenemet kimosom, még a hátizsákomat is. Délutánra felszakad a felhőzet és a Duna partján üldögélve hosszan gyönyörködöm benne, ahogyan a lemenő nap aranyhidat fest a vízre.

A zarándokszálláson átmenetileg társakat kapok egy kedves pár személyében. Reggel külön indulunk, de a Szent László hídnál ismét összetalálkozunk, és a következő 20 kilométeren együtt haladunk. Mivel 11. napja egyedül zarándokolok, most nagyon jól esik a társaságuk. A Sió töltése mellett döntünk, de végül egyetértünk abban, hogy ha legközelebb lesz alkalmunk, biztosan inkább a Bogyiszló felé vezető utat fogjuk választani. A keselyűsi csárda már nem üzemel, viszont a kisvasút megállójában meg tudunk pihenni, Bárányfoknál pedig a gátőr ellát minket ásványvízzel. A Kolping kertészetnél elköszönök társaimtól, ők még továbbmennek Szekszárdig, én maradok a szálláson. Itt újabb „mumussal” kell megküzdenem, ugyanis itt tényleg szálegyedül maradok éjszakára. Gábor, a zarándoksegítő szerint 3 kilométeres körzetben nincs senki, nem kell aggódni. Úgy döntök, hiszek neki…

Mindenesetre reggel ¾ 6-kor már az egyik szekszárdi közért ajtajában várom a nyitást. Meglátogatom a templomot, és a főtéren reggelizek. Grábócig jól haladok, itt is a templom mellett ebédelek, pihenek kicsit, majd megcsodálom a szépen felújított kálváriát. Egy kis közérdekű információ: Grábóc határában, úgy másfél kilométer után „elfogynak” a jelek. A létező és nem létező összes utat bejárom több száz méteren, hátha találok valamit, de mindig vissza kell térjek az utolsó látott jelig, amit nem tudok értelmezni. Mielőtt elkezdenék logikusan gondolkodni, rendes nő módjára kétségbe esek, kis híján toporzékolok is, végül találkozom két helyi fiatallal, akik az erdőből kifelé tartanak, ők világosítanak fel, hogy az út, amit keresek, be van szántva. És valóban, amikor már tiszta fejjel megvizsgálom a környéket, látszik az elágazás a földön, de most villanypásztorral körbekerített kukoricás állja utam az erdőig. Közel a műút, ami párhuzamosan halad velem, de a két út közt ott a nádassal benőtt patak, amin nem lehet átkelni, próbálom kikerülni a kukoricást, de a 15-20 centis levágott torzsák közt nem tudok közlekedni, összevágják a lábszáram, így jobb ötletem nem lévén, visszamegyek Grábócig, és ott megyek ki a gyér forgalmú kövesútra. Viszonylag gyorsan elérem Cikó határát, de addigra felélem az összes folyadékkészletem és hát árnyékból sem jut sok. Szerencsémre a polgármesteri hivatalban kedvesek velem, a mosdóban újjászülethetek, feltölthetem a flakonokat, és utána még a kocsmában is elcsábulok egy hideg sörre. Ófalun önellátó módszerrel szállhatok meg. A közösségi ház láthatóan számos funkciót tölt be. Telefonon beszélek Erzsikével, a polgármesterrel…. és végül csak telefonon beszélünk. Ellát a szükséges tudnivalókkal, pecsételek, ott hagyom a szállás díját, és végre egy jót alszom, a szállás kiváló!

Az Ófalu-Óbánya-Püspökszentlászló szakasz számomra a legkedvesebb. Mecseknádasd határában a Skóciai Szent Margit keresztnél tűnődöm kicsit, merre haladjak tovább, mikor összetalálkozom 4 barátságos túrázó hölggyel, elújságolják, hogy nemrégiben járták végig a zarándokutat, most kéktúráznak. Kapok néhány hasznos tanácsot, és tudtukon kívül még jövőképpel is szolgálnak!! J Óbánya felé veszem az irányt, amit nagyon helyesen teszek, mint utóbb kiderül! Engem teljesen levesz a lábamról ez a kis falu, a gyönyörű házaival, a fehérre meszelt falú templomával, a barátságos kiskocsmával (hol másutt, a templommal szemközt)! A völgyben sokszor megállok, a megterhelő kánikulai napok után igyekszem minden percet kiélvezni a friss, erdei levegőn, patakot kerülgetve, olykor a patakmederben haladva. A Zengői Madonnánál pihenek kicsit, majd szép lassan bejárom az arborétumot is. A szálláshely egy kis mézeskalács házikó, kilátással a Zengőre. Itt végre térerő híján tényleg elszakadhatok a világtól, még ha az nem is akar elszakadni tőlem…

 Reményik Sándor verse az óbányai templomban mindent kifejez, amit ekkor érzek:

Nappal lássam, hogy fut a felhő, Éjjel halljam, mint nyög az erdő, S mint zúgnak körül a vizek-, Amen. Nincs tovább. Itt hiszek.

A 14. nap. Kissé szomorúan veszem tudomásul, hogy máris Pécs következik. Az út jobbára eseménytelenül telik. Zobákpusztán „Jenő bácsi” már (vagy még?) nincs nyitva, a kisbolt pedig momentán eladó/kiadó állapotban van, így megállás nélkül ballagok tovább. Egy mosolygó turista töri meg az egyhangúságot, hamarosan beérik társai. Megállunk pár szót váltani. Kéktúráznak, már jártak a Camino-n, és mint kiderül, egy hozzám közeli városból jöttek. Kicsi, barátságos ország ez. Sok ilyen kis találkozásban van részem az egész út során, és minden kedves mosoly, szó (sőt egy-két baráti ölelés is) hihetetlen töltést ad! Már Árpádtetőn járok, mikor végre sikerül szállást foglalnom. A ciszterci rend zarándokszállásán fogadnak annak ellenére, hogy nem sikerült előre bejelentkeznem. Tettyére érve első utam természetesen a Havas Boldogasszony kápolnához vezet. Nem csalódom az útikönyv leírásában, ez a hely tényleg csodálatos! A lelki töltődés után érzem, hogy szükségem van némi energiára, így az első utamba kerülő vendéglőben megebédelek, így kicsit megpihenve keresem meg a szállást. Katalin minden, de minden segítséget megad nekem, két szoba közül is választhatok, a környezet gyönyörű! Értem ezt arra, hogy a történelmi belvárosban szállhatok meg és maga a szállás is minden kényelmet biztosít. Mivel még csak délután 4 óra van, fürdés, mosás után még bőven belefér egy kiadós séta a városban.  Gyerekkorom óta nem jártam Pécs belvárosában, meglepve tapasztalom, mennyire megérint a terek, utcák hangulata. Ha nem lennék időszűkében, itt (is) szívesen elidőznék legalább még egy napot.

Reggel kipihenten vágok neki az utolsó napnak. A hajnali város csendes és szép. Csak két félrészeg leányzó hamis éneklése zavarja meg a nyugalmat, tűsarkakon hazafelé imbolyognak, arrébb utcaseprő húz egy kerekes kukát maga után. Ahogyan kifelé haladok, úgy élénkül a gyalogos forgalom, munkába igyekvő emberek vesznek körül. Nagyárpád felé aztán újra békés minden. Pogányon, a tóparton állok meg reggelizni, figyelem a horgászokat, de akkor épp nemigen van kapás, mindenki egykedvűen szöszög a szerelékekkel. A Bisséig tartó úton ismét inkább befelé figyelek, szántóföldek mentén, szinte nyílegyenesen halad az út, eltéveszteni sem lehet, húz a Tenkes hegy. Bissén a kútból vételezek friss vizet, kicsit ülök a buszmegállóban, aztán nekivágok a hegymenetnek. Végül nem olyan megterhelő, mint gondoltam, könnyedén elérem a Csodabogyó tanösvényt. Mikor a kilátóból megpillantom a bazilikát, kicsit ugyan elérzékenyülök, de arra gondolok, talán a mögöttem álló napok fáradtsága miatt nem fogom tudni igazán átadni magam a megérkezés örömének. Az első nyomós kútnál megállok megmosakodni, így megtisztulva érek a kegyhelyhez. Ahogy felfelé megyek a hosszú lépcsősoron, mégis történik valami, elönt a boldogság, hogy itt lehetek, és a könnyeim megállíthatatlanul záporoznak! Nem is próbálom meg leírni az érzést, aki átélte már, tudja milyen, aki pedig még nem, annak szívből kívánom, hogy legyen része benne! Hosszasan ülök a templomban még, hagyom lecsendesedni kissé zaklatott lelkemet, túl sok mindent érzek egyszerre. Miután körbejárom a kegyhelyet, betérek a látogatóközpontba, ahol mondanom sem kell, mi járatban vagyok, meglepetésemre az utolsó pecsét mellé még egy szép oklevelet is kapok. Biztatnak, hogy maradjak éjszakára a zarándokszálláson, és ha legközelebb lesz alkalmam, biztosan így is fogok tenni! De most indulnom kell tovább. Lentebb, a közösségi háznál éjszakai teljesítménytúrára készülődnek a Tenkes Természetbarát Egyesület szervezői, gulyás rotyog a bográcsban. Megkínálnak lecsóval és egy pohár bort is kapok mellé, kicsit elérzékenyülök a gesztustól, méltó lezárása ez az útnak, hiszen itt is, mint az út során végig, kedvességgel, barátsággal és segítőkészséggel találkozom! Ez az egyik legfontosabb konklúzió: hiszek az emberek jóságában!

Nehéz szívvel szállok buszra, majd vonatra, de a többórás utazás után jó végre hazaérkezni. A család és a barátok természetesen velem örülnek, de valóban nehéz átadni az élményt. Napi néhány darab gyenge minőségű fotót készítettem, de csak azért, hogy könnyebben felidézhessem a varázslatos augusztusi napokat az idő múlásával is.

Ami az út gyakorlati részét illeti: alkalmi túrázóként, teljesen hétköznapi életformával rendelkező nőként, egyedül, kizárólag az útikönyv leírásaira és egy iránytű segítségére támaszkodva végig tudtam járni az utat. Végzetesen eltévedni nem lehet. Amit tapasztaltam, hogy erdei turista útvonalakon (pl. a Pilisben, vagy a Mecsekben) 5 percnél tovább nem érdemes jel nélkül haladni, szinte bizonyos, hogy akkor már letértünk, én ilyenkor minden alkalommal visszatértem az előző látott jelig, és kivétel nélkül találtam másik ösvényt, ami rendszerint szűkebb, és esetleg vadszederrel benőtt, de néhány nap után megtanultam elfogadni, hogy a zarándokok útja nem a „széles út”. Sík terepen pedig mindenhol egyértelmű volt az útvonal, még ha olykor kilométereken keresztül nem is volt jel. Minden este alaposan átböngésztem a másnapi útleírást, de így is előfordult, hogy valami elkerülte a figyelmem, de végül ettől lett kalandos, szép, egyedi és ettől érzem magaménak. Köszönök minden segítséget, ami az út során adatott, mert bizony abból volt, nem kevés!

Ezek a sorok azoknak íródtak, akik, akárcsak én, kíváncsiak mások élményeire, jártak már zarándoklaton, esetleg tervezik azt. Mégis tűnődöm még, mi legyen ennek az írásnak a sorsa. Mindenesetre köszönöm neked, kedves Ismeretlen, de ismeretlenül is ismerős, ha eddig kitartott a figyelmed, és megoszthattam veled, sokat jelent ez számomra!

Szeretettel: Anita                                                                                                                 
2017 augusztusa

Beküldve: 2017-09-14
  • Magyar
  • English

Bejelentkezés

Általános bejelentkezés:
Facebook bejelentkezés:

Hírlevél

Mindig naprakészen legfrissebb híreinkből!

1 %

Magyar zarándokutak