Két debreceni zarándok élménybeszámolója
SZELIDI-TÓ
2013-ban, a magyar zarándokút középső szakaszának megtétele során szerettünk bele a gyermekkorunkat idéző üdülőhelybe. Pedig nem is volt tervbe véve, hogy megpihenünk itt. Az előző napon azonban Apostag és Harta között a töltésen „szénné égtünk”, és a hőkimerüléssel járó rosszullét teljesen levert a lábamról. Nem tudtam volna másnap Kalocsáig jutni. Én egy pihenőnapban gondolkodtam, Adrienn azonban felvetette, hogy menjünk fél távot, s pihenjünk meg Szelidi-tón, a zarándokszálláson. Szerelem lett első látásra. Ősszel már jöttünk is vissza Dunapatajra a Zarándokút Egyesület közgyűlésére, és persze ki a tóhoz.
Most nyáron nem jöhettünk. Tervben volt (és van) a zarándokút alternatív útvonalainak végigjárása. A fő útvonalat 3 év alatt teljesítettük, hiszen Adrienn nem tud egy hétnél többet rászánni. Idén mégis miattam maradt el az út. Így aztán a csillagfényes zarándoklat hírének megérkezésekor Adrienn egyből keresett, és még aznap jelezte a szervezőknek részvételi szándékunkat.
2015. szeptember 12. Dunapataj. A cukrászdát most sem hagyhatjuk ki: finom és olcsó. Aztán egy gyors telefon Ildikónak, hogy itt vagyunk, és megyünk ki gyalog. A telefon túloldalán egy kis szabadkozás, amiért nem tudnak kijönni értünk, pedig valóban nem számoltunk ezzel a lehetőséggel. A hátizsákos kisétálást az esti menetelés bemelegítéseként fogtuk fel. Persze, még alig indultunk el, már érkezett is értünk a „felmentő sereg”, mégiscsak kocsival jutottunk ki a zarándokszállásra.
Az ismerős, de azóta már felújított szállás fogadott bennünket. No és a kedves és csodálkozó zarándoktársak. Néhányan elmondták, nem akarták elhinni, hogy Debrecenből jövünk. Pedig igen. Nyakasok vagyunk. A vacsora előtt még körbenéztünk, magunkba szívtuk az ismerős vidéket: vizet, nádast, fűzet, padot, kastélyt… Echte városiként a természetben töltött minden másodpercet nagyon intenzíven éljük meg. Tartalékolnunk kell! Vacsora egy
hosszú asztalnál. Nagyon finom. Vadragu, és rengeteg sütemény: igazi szeretetvendégség.
Még nassolgatunk, de már szebbnél szebb képeket nézhetünk egy nemrég megtett olaszországi zarándoklatról.
Lassan készülődünk. Rumi Imre sajnos még nem érkezett meg, nélküle indulunk. Még világos van.
Az utolsó pillanatban csatlakozik hozzánk egy újabb zarándoktárs. Szegedről érkezett ebben a pillanatban. A Szentkirály felé vezető úton ő lesz a beszélgető társunk. Kiderül, ő a környék szülötte. Mesélünk a zarándokúton szerzett tapasztalatainkról, és persze a környéken megélt élményekről. Többek között arról az idős parasztemberről, akivel Gombolyag és Kalocsa között félúton találkoztunk. Ma is kapásból idézzük a szavait: „Mi munkátok van nektek, hogy így ráértek csavarogni?” Majd még néhány huncut, múltba néző emlék következett, és búcsút vettünk a bácsitól. Zarándoktársunk, akivel most találkoztunk életünkben először, kapásból mondja a bácsi nevét. Ismeri!!! Tudja ki ez az öreg parasztember, akit még valóban így nevezhetünk. Akit a föld és az állat gondozásának szeretete, az ezekkel szemben érzett felelősségérzet azon az életen vezetett keresztül, amin. És innen magától terelődik a téma a mostani zarándoklat céljára, Szentkirályra. Végzett etnográfusként csüggök minden szaván. Amikor az esti sötétségben kiérünk a szolid fényekkel jelzett emlékműhöz, már sokkal több információ és sokkal gazdagabb érzések birtokában vagyunk. A hajdanvolt iskolaépületnél álló magányos emlékmű körül állunk. Ökumenikus pillanatok: Ugyanaz a Mi atyánk szól a katolikus szájakból, és a két debreceni kálvinista szájából, ugyanazt a himnuszt énekeljük, és ugyanaz a csodálatos, csillogó fekete égbolt borul mindannyiunkra, amikor pár percre kikapcsoljuk a zseblámpákat.
Indulunk vissza. Zseblámpáink fénye most két dusnoki zarándoktársat csalogat mellénk. Újabb életek, újabb emlékek. Nagyon nézzük a gyalogutat, nehogy elessünk, de egy-egy simább szakaszon fel-fellesünk az egyre tisztábban csillogó égboltra. Ebben sincs túl sűrűn részünk nekünk, városiaknak. Mi végig jó időben jöttünk Debrecenből, de itt a környéken nem indult bíztatóan a nap, már ami a reményt illeti egy csillagfényes gyaloglásra. És íme…!!! Ilyenkor sajnáljuk, hogy nem vagyunk tájékozottak a csillagképek elhelyezkedése terén. Na, de ott a jó öreg göncöl! Látjuk, és örülünk neki. De most kezdek örülni annak is, hogy kocsival vittek be a zarándokszállásra. Fáradok… És a „régnemérzett” érzés: megérkeztünk egy hosszú gyaloglás után. Jó volt, és most jó lesz pihenni. Adrienn később jön be a szobába a hírrel, hogy megérkezett Rumi Imre, és vele beszélgetnek. Én viszont már moccanni sem tudok, nemhogy visszaöltözni és beszélgetni. De örülök a többiek örömének.
Reggel aztán találkozunk az asztalnál. Pár szót váltunk. Kérdezik, melyik része tetszett nekünk legjobban a zarándokútnak. Mennyire meghatározó is az adott pillanat egy vélemény meghozatalában. Mivel most fürdünk a természeti környezet nyújtotta örömökben, kapásból mondjuk, hogy a hegyvidékek. Pedig milyen jó is volt Bács-Kiskun megyében az egyértelmű jelek mentén haladni. Sehol másutt nem éreztük ennyire a bizonyosságot. Márpedig a bizonytalanság érzése van olyan kimerítő, mint a táv hosszúsága. Minden területnek megvolt a maga ajándéka a számunkra, vagy ott, abban a pillanatban, vagy később. Végül is mindazt meg kellett élnünk, amit megéltünk.
Persze most is kivisznek bennünket a pataji buszmegállóba. Itt még utánunk nyúl az előző nap élménye: Egy idős zarándoktársunk velünk jön Soltig. Ott aztán elbúcsúzunk, vár a következő busz és a vonatok. És úgy érezzük, jövünk még erre. Szeretnénk, tervezzük. Most itt lehettünk, hála Istennek!
Kursinszky Viola
Kelemen Adrien
