4. rész: Egyszer fent, egyszer lent

Printer-friendly version

Időnként az ember vágya nagyon gyorsan teljesül, időnként pedig nem. Az elmúlt napok ezt bizonyították számomra. Nagyon vártam, hogy elérjem a tengert, teljesült is. A vendéglátóm elvitt Piacenza nyugati oldalára, itt szinte azonnal nekivághattam az Alpoknak. Sokkal könnyebben ment, mint gondoltam. Az elektromos rásegítésnek köszönhetően jó tempóban mentem fel az emelkedőn. Ezen az útvonalon nagyon sokan kerékpároznak. Néha már vissza kellett vennem az elektromos rásegítésből, mert a versenybicikliseket nem akartam megelőzni az emelkedőn. Meg volt az ára a tempónak, mert az akku hamar megadta magát. Egy kertészeti üzletet találtam nyitva, amely valamiféle ószeres is volt egyidejűleg. Örömmel adtak áramot, mikor megtudták, hogy a Caminóra megyek. Kis pihenő az üzlet kertjében, az akku töltése idejére és a hátralévő emelkedőt már simán le tudtam küzdeni. A lejtő pedig fenomenális volt. Több 10 kilométeren keresztül gurultam lefelé, Genova felé. Közel 50 km/órás sebességgel. Amikor leértem a tengerhez, új erőre kaptam, és egészen Savonáig gurultam. A tengerpart csodálatos volt, napsütés, gyönyörű táj, strandoló helyiek.
A tengerpart nagyon jól kiépített a gyalogosok és a kerékpárosok számára is. Öröm volt kerekezni rajta. Értesítettem is a nizzai vendéglátóm, hogy két nappal korábban érkezem. Meg is kaptam hamar a választ, hogy semmi probléma, a szállodát értesítette. Másnap jött a fekete leves, zuhogó eső és hideg. A tengerpart kiürült, egyedül kerekeztem a parton. Időnként dacosan tekertem, csak azért is elmegyek Nizzáig. Óriásit változott a tengerpart hangulata. Rideg volt és helyenként félelmetes. Bőrig ázva érkeztem Nizzába. A szálloda viszont nagyon jó volt. Meleg, tágas és kényelmes. Kárpótlás a megpróbáltatásokért, ráadásul fizetnem sem kellett. Saint Laurent-du-Var önkormányzata rendezte a számlát. Ez megint nagyon jól esett, mert a környék nagyon drága. Másnap reggel csepegő esőben indultam tovább. Szesztai Gyuri értesített, hogy a Pireneusokban havazott. Viccesen merült fel bennem, hogy talán érdemes lenne visszafordulni, de ezt az utat teljesítenem kell, ha esik, ha fúl. Hát esett és fújt. Egy provancei kisvárosig, Brignolesig jutottam, ahol szerencsére könnyen találtam szállást. Másnap újra napsütés, meleg és hátszél segített. Provanceig szőlődűlők között vezetett az utam. Érdekes volt látni, hogy nagyon sok kis parcellát művelnek a térségben. Nem úgy mint nálunk, ahol óriási parcellák kezdenek kialakulni. Sok kis kedves borászat látható az út mentén. Nagyon jó hangulatban, verőfényes napsütésben jutottam el Arlesba. Az utam egyik fontos állomása Arles, a történelmi zarándokút egyik központja. A romantika idejének fontos települése. Csodálatos román katedrálissal, amelyet építészettörténeti tanulmányim során még rajzolnom is kellett. A bazilikában megkaptam a pecsétet a zarándokútlevelembe, a magyarba és a spanyolba egyaránt. A szállásadóm nagyon érdeklődött az út iránt, sőt felajánlotta, hogy az egyik barátja az óceánhoz megy hétvégén, beszél vele, és lehet, hogy elvisz Pauba. Reggel már összepakoltam, felszereltem a biciklit, amikor szólt, hogy jönnek értem. Azt hiszem, a zarándok jól teszi, ha elfogadja a felajánlott segítséget, így volt ez régen is. A zarándokot sokszor felvették szekérre. Ma pedig autóba. Ráadásul újra egy Renault Clio érkezett, Zágráb előtt Varga János is ilyennel jött a segítségemre. Megfelelő gyakorlatom volt már a viszonylag kis autóba, hogyan tegyük be a biciklit. Kora délután már Pauban voltam, és a jó hangulatomnak köszönhetően, bátran nekivágtam a Pireneusoknak. Szembeszél sem keserített el. Hamar kiderült, hogy ez sokkal könnyebb terep, mint az Alpok. Az út felét se tettem meg, amikor a GPS lemerült. Nemsokára az akkuból is elfogyott az energia. A tartalék turista GPS meg bevitt a hegyekbe. Eddigi utam legnehezebb napja következett. Kimerülve érkeztem Saint Jean Pied de Portba. Óriási csalódás volt a város. Tele turistával, minden szálláson a full tábla. A szállásadók elmondták, hogy a 3 napos ünnep miatt minden helyet lefoglaltak a turisták.
Találtam olyan szállást, ahol csak vacsorával és reggelivel együtt adtak volna szobát, 50 euróért. Az önkormányzati albergue is láthatóan turistákkal volt tele. A városban több helyen árultak transport szolgáltatást. Hiába, az üzlet mindent felülírt. Nagy nehezen találtam egy helyet, ami hasonlított egy zarándokszállásra, bár a tulajdonos sem tudta megmondani, hogy ez albergue vagy hotel. A négyszemélyes zarándok szobában két amerikai volt velem együtt. Ők megerősítették, hogy már itt is a pénz számít. A szállásdíj az ágyért 25 euro volt. Az útlevélbe a szálláson nem pecsételtek, csak a zarándok irodába, ahol ki kellett tölteni egy statisztikai nyomtatványt. Gondolom az EU-pályázati rendszer miatt.
Reggel sietve hagytam el Sanit Jeant, és bíztam benne, hogy talán Ronces Valles más lesz. Tévedtem. A turisták megszállták azt is. Azt hiszem, ide sem akarok többé visszajönni. Zuhogó esőben és viharos szélben kerekeztem tovább, és Espinalban találtam egy zarándokszálláshoz hasonlító helyet, ahol magálltam. Már régen megtanultam, hogy minden változik. Az, ami itt a Camino elején tapasztalható, túlmegy minden képzeleten. Itt a Camino nem is hasonlít a 9 évvel ezelőtti önmagára. Bízom benne, hogy később még a zarándokút érzése felfedezhető lesz a Caminón.

Espinal, 2017.04.30. Rumi Imre

KÉPGALÉRIA: http://magyarzarandokut.hu/egyszer-fent-egyszer-lent-kepgaleria

Beküldve: 2017-05-02