Magyar Zarándokút

Sorsfordító zarándoklat

 

 

 

 

 

Bár büszkén elmondhatom, hogy az Országos Kéktúra teljesítője vagyok, nem egyszer túráztunk több napon keresztül, az mégis nagyon más volt, mint az a zarándoklat, amelyre most indultam. Féltem is tőle. Sokáig nem tudtam megválaszolni azt a kérdést, vajon az út válaszott engem vagy én az utat.

A zarándoklat valóban más. Több napba telt, mire le tudtam tenni mindazt, ami rámrakódott a mindennapos élet, a család, a munkám során, és végre elindult bennem egy sokkal mélyebb odafigyelés arra, ami igazán lényeges.

Mindig csodáltam Erdélyben azokat a kedves barátaimat, az “öregeket”, akik életük során megőrizték közvetlenségüket anyaföldünkkel, és amikor elfáradtak, jólesően leheveredtek egy fa tövébe, ott a Szellő-tetőn, a Hargitán, ahol épp jólesett. Az én életemben már túl sok volt a protokoll, a kiskosztümös, körömcipős jelenlét, s ez távolságtartóvá tett mindattól, ami természetes. Utam során szép lassan bontakozott ki ez az ősi közvetlen kapcsolat.

Az első este úgy tűnt, kevés ágy van a szálláson és azt mondták a szőnyegen, hálózsákban alszunk. Minden porcikám tiltakozott ellene. Meg is mondtam: én biztosan nem.

Hát igen, én vállalkoztam erre az útra, sejtettem az egyszerűbb körülményeket, no, de szőnyegen… azt nem. Biztosan nem. Végtelenül hálás vagyok a szállásadónknak, hogy elfogadta gyengeségemet és végül kerültek elő matracok. Ennek azért a zarándoktársaim is örültek.

Ahogy teltek a napok, úgy okozott egy-egy újabb meglepetést zarándoktársaim viselkedése. Ha tíz percnél több időre megálltunk, levették a cipőjüket, ha padot láttak és pihentünk, elnyúltak rajta. Ahogy róttam a kilométereket úgy hagytam el a felesleges formalitásokat. Eljött az a pillanat, amikor én is kibújtam a cipőmből. Mint a cica, amikor az első havat meglátja és ismerkedik vele… csak óvatosan a cipőmre tettem a lábam, ne legyen koszos a zoknim.

Hartánál, talán 200 km után éreztem azt, hogy mindenem sajog, már nem számított ki néz rám furcsán, megszólnak-e az út menti Kolbászház előtt lévő padoknál, ahol én is elnyúltam cipő és zokni nélkül.  Amilyen szokatlan volt ez a helyzet számomra, valahogy annyi boldogsághormont is felszabadított bennem. Szabadnak éreztem magam, mert azt tettem, ami jólesik és amire ott, éppen akkor szükségem volt, nem pedig azt, amit elvárnak tőlem. De az igazság az, hogy nem is volt elvárás, csak az én fejemben. Senki nem szólt meg. Lazán leheveredtem a fűbe a gáton. Különös volt, a gáton már nem gátolt semmi.

Mindemellett, az egész út során hihetetlen szeretetet tapasztaltam meg. Sokakban a zarándoklat egy elfojtott vágyakozás. Csak kevesen lépnek végül erre az útra, pedig ahogy a dal is mondja: „elég egy jel, s a vándor útra kel”. Talán éppen ezért is volt erősebb az összefonódás, értük is zarándokoltunk.Sokanismeretlenül is otthont és élelmet nyújtottak, ami több volt, mint élelem, hiszen szívüket-lelküket, reményeiket, álmaikat is beletették, és ez bizony többször könnyet csalt a szemembe.Végtelenül hálás vagyok mindenkinek ezért a szeretetért.

Rumi Imre, a Magyar Zarándokút Egyesület elnöke azt mondta, ez is egy emlékezetes zarándoklat volt. Nekem mindenképpen, de mindannyiunk számára is. Sajnos nem tudtam meghazudtolni önmagamat és azt kértem, tempós legyen az út: 8 nap 260 km gyalogosan. Kihoztuk magunkból a maximumot. Ez tényleg nem ment volna egyedül. Sokszor szükségünk volt egymásra. Apostagra beérve, az aznapi 38 km után már nem igazán éreztem, hogy képes vagyok eljutni a szállásra, és akkor Majorcsics Gábor zarándoktársam elkezdett táncolni egy dallamra, még hátizsákjával a hátán. Frissítő vidámság lett úrrá rajtunk, de lehet, hogy a vég előtti utolsó pillanat ízét éreztük, amikor már minden mindegy, s gondoltuk, legalább vidáman essünk össze.

A legnagyobb zarándoktársam mégis az Úristen volt. Sokáig nem tudtam megfogalmazni, hogy mi a pontos célja a zarándoklatomnak. A családomért, a NOE közösségéért, a világbékéért, vagy önmagamért teszem. Hiába voltam bizonytalan, annál biztosabb kézzel vezetett az Isten. Minden nap volt üzenete számomra: hol a családokkal kapcsolatban, hol a világgal, hol önmagammal. Olyan érzés volt, mintha megjavult volna a “vétel”, míg a hétköznapok sodrásában térerő hiányában akadozva hallottam Őt, most minden kristálytiszta volt. Az egyik ilyen szép élményem, amikor a Sziklakápolnába együtt mentünk be a munkatársaimmal. Ahogy ott ültem, imádságomban rábíztam az Úristenre a NOE kisebb-nagyobb de mindenképpen népes táborát. Számomra a család után ez a legfontosabb közösség. Lélekemelő volt, még ha csak kis időre is, együtt lenni. Azt is tudom, hogy gyakran át kell esnünk próbákon. Egyed Éva két órával később hívott a titkárságról, hogy a NOE épületében lekapcsolták az áramot és lehet, hogy egy hónapig nem is lesz. Teljes bizonyossággal hittem benne, hogy megoldódik (így is történt).

A hatodik napon, több mint 42 kilométert gyalogoltunk. Nagyon vártam, hogy milyen érzés igaz, gyalogosan, de hátizsákkal teljesíteni a maratoni távot. Útközben többször vitatkoztam az Úristennel, végül dacosan azt mondtam: jó, ha te tényleg így akarod, mielőtt lemegy a nap, küldj még egy üzenetet, hogy teljes legyen a bizonyosságom. Éppen meglett a maratoni táv, amikor is felpillantottam, és az Úton lévő Boldogasszony kápolnája előtt álltam a Szelidi tónál. Bátorság. Így szól az üzenet. A hátam mögött pedig akkor bukott le a nap, vörösen lángolva. Elfogyott az erőm, elfogytak az ellenérvek. Elpárolgott minden félelmem, minden korábbi kudarcélményem. Győzött. Úgy éreztem, térdre kell ereszkednem és végtelen békességgel tudtam kimondani: Legyen meg a Te akaratod! Másnap Kalocsán már hálás szívvel tudtam betérni a megújult református templomba, ahol ez az Ige fogadott: “Mert csak én tudom mi a tervem veletek, békességet és nem romlást tervezek és reményteljes jövőt adok nektek.” Jer 29,11

Innentől minden könnyebb lett, a lépések, az út, és értelmet nyert minden vívódás, erőfeszítés.

A nyolcadik nap estén Bajára értünk a központi templomba. Tudtam, hamarosan vár a családom, de belső csendességre volt még szükségem. Elsírtam magam. Az elengedés, a megbékélés, a hála és a szeretet érzése áradt szét bennem egyszerre. Hála a sok jóságért, a kegyelmi ajándékokért, amiben út közben részesültem. Úgy éreztem, összeért bennem a Föld és az Ég, és elhagytam mindent, ami felesleges.

Már tudom, nekem volt a leginkább szükségem az útra – és az út megszólított. Kellett bátorság, hogy igent mondjak, de az egész életet csak bátor szívvel érdemes élni.

Hálás vagyok minden zarándoktársamnak, sokat tanultam tőlük. Makray Katicának, aki nagyon sok hasznos tanáccsal látott el, de talán a legmegragadóbb ez volt: “az élethez mindig kell egy kis adrenalin, anélkül nem érdemes”. Hálás vagyok a családomnak, hogy elengedtek, és mindenkinek, aki imában, segítségben, vagy közös zarándoklatban velem volt.

Szívből kívánom Mindenkinek, ha megszólítja egy út, merjen elindulni. Kihagyhatatlan!

 

„Zarándokutatok jutalma legyen annyi áldás és kegyelem,

amennyi porszemet utatok során arcotokba fúj a szél,

amennyi napfény éri a bőrötök

és amennyi esőcsepp hull a fejetekre.”

 

 

Kardosné Gyurkó Katalin