Pamplonától a világ végéig
azaz egy hónap a Caminon
Amióta a négyhetes spanyolországi zarándokutamról, a Szent Jakab-útról (spanyolul Camino de Santiago) egy magyar internetes közösségi portálra töltöttem fel képeket, már sokan megkerestek, hogy meséljek tapasztalataimról. Terveztem, hogy egy kedves földeáki ismerősömhöz hasonlóan, nekem is kellene tartanom beszámolót, amelyen az élményeimet elmesélhetném, tanáccsal szolgálhatnék mindazoknak, akik érdeklődnek, és szeretnék végigjárni az Utat. Erre az ismeretterjesztő előadásra sajnos még nem került sor, mert visszautaztam Új-Zélandra.
Akik megkerestek, arra panaszkodtak, hogy szeretnének ugyan részt venni a zarándokúton, de nem kapnak ennyi szabadságot. Ezt valóban nem egyszerű megoldani, de ha valaki nagyon akar valamit, akkor nincs lehetetlen. Nagy hálával tartozom én is új-zélandi főnökeimnek, hogy két hónapra (2011. június-július) elengedtek fizetetlen szabadságra. Már évek óta tervezgettem ezt az utat, de ez idáig olyan munkaadóim voltak, akik egy ilyen hosszú távollétről hallani sem akartak. Valószínű, hogy éppen ezért találkoztam sok egyetemistával és pályakezdő fiatallal sétám során, akik még könnyen kapnak ennyi szabadidőt. Több olyan zarándoktárssal is beszélgettem, akik azért vállalkoztak erre a meditatív útra, mert változtatni szeretnének eddigi életükön, esetleg munkahelyükön, pályájukon. Voltak olyanok, akik szeretett hozzátartozóikat veszítették el és az út során szeretnének végső búcsút venni tőlük. Ennek a megemlékezésnek az egyik sajátos módja a különböző fényképes üzenetek hátrahagyása, keresztek állítása, kőrakások építése. Mindenkinek van terhe, amit az évek során magára vett (vagy kapott), szeretne ugyan megszabadulni tőle, de nem tudja, hogyan is fogjon hozzá. Az ilyen zarándokutaknak éppen az a lényegük, hogy a több mint egy hónapos séta során lesz elegendő idő a megfáradt, megtépázott lélek karbantartására, a múltbeli sérelmek átgondolására, a régi megváltoztathatatlan problémák feldolgozására. Lehetőség szerint törekedni kell a szeretet és a megbocsátás csodálatos gyógyító erejének felfedezésére és gyakorlására. Aki e meghatározó tényezőket figyelmen kívül hagyja, az sajnos dolgavégezetlenül fog megérkezni Santiago de Compostelába.
Ki miért járja a Caminot? - erről is beszélgettünk társaimmal. Három csoportba lehet sorolni az elhangzott célokat, törekvéseket, amit a legtöbb zarándok hasonlóan él meg.
Először is spirituális, meditatív, vagy vallási okokból - nekem sem volt ez másképp. Nem törvényszerű viszont, hogy mindenki a szó nemes értelmében zarándok az Út során. Voltak olyan fiatalok, akik csak egy 700 km-es túrának, egy „jó buli”-nak vették a Caminot. Nincs is ezzel semmi baj. Nem zavartak ők senkit, azzal, hogy mást tartanak fontosnak, elérendő célnak ezen a középkortól kezdve ismert és járt zarándokúton.
A második csoport a kultúra, a hagyományok és a varázslatos táj megismerése. Szinte minden településen emeltek templomot, nem tudtam betelni szépségükkel. Lenyűgöztek a román kori építészeti kincsek, a legtöbb templom főbejárata fölött félkörívben látható timpanonok, a gazdagon díszített székesegyházak. Az egyik kedvencem a San Anton kolostor romja volt. Természetesen a romok egy kis szegletében kialakított zarándokszálláson meg is szálltam; feledhetetlen élményt nyújtott számomra az itt eltöltött idő.
A harmadik kategória pedig: itt ismerhetjük meg igazán önmagunkat, adottságainkat, korlátainkat. Figyelni kell testünkre, mely mindig időben „szól”, csak meg kell tanulni „meghallani” jelzéseit. Az az egyik legfontosabb feladatunk, hogy inkább százszor a megelőzésre törekedjünk, mint egyszer a gyógyításra. A Caminon ez hatványozottan érvényes, mert itt nincs idő a lábadozásra. Nekem is tartanom kellett az ütemet, ha el akartam érni a Santiagoból Barcelonába tartó gépemet. Akkor sem lett volna gond eljutni a végállomásra, ha netán valami közbejön. Helyközi járatos vonattal vagy busszal is le lehet rövidíteni a távot, ha valakinek túl hosszú, vagy túl megerőltető a 700 km. Persze nem kell annak sem rosszul éreznie magát, aki olykor járművel tesz meg egy-egy szakaszt, ugyanis az ilyen zarándokutakon senki sem marasztal el, ha kevesebbet sétálsz, mint mások, vagy lassabban teszed meg az utat.
Santiagoba megérkezve átvehettem a Compostelát (ez egy névre szóló oklevél, amelyet a zarándokirodában állítanak ki azoknak a zarándokoknak, akik pecséttel bizonyítani tudják, hogy gyalogosan minimum az utolsó száz km-t teljesítették). Hálát adva a Mindenhatónak, mélységes békével és nyugalommal a lelkemben végre beléphettem a Szent Jakab Katedrálisba. Ennek a székesegyháznak az altemplomában őrzik Idősebb Szent Jakab apostol földi maradványait. Másnap reggel - eredeti tervemet átírva - nem busszal mentem le az óceánhoz, hanem három nap alatt gyalogosan tettem meg a 90 km-t. Egyszerűen képtelen voltam ott Santiagoban befejezni ezt a már megszokottá vált napi rutint, és idő kellett, ahhoz is, hogy vissza tudjak állni a „normális” földi létre; erre kellett nekem a plusz 3 napi séta. Végső állomásom a Finisterre-Fok volt, a Galícia nyugati részén, az Atlanti-óceánba nyúló félsziget. A névét onnan kapta, hogy a korai keresztények abban az időben, akkori tudásuknak megfelelően a „világ végét” (latinul finis terra) ide helyezték.
Az egy hónapig tartó séta a kívülállók számára rettentő unalmasnak és monotonnak tűnhet, pedig egyáltalán nem az. Mindig újabbnál újabb pozitív hatások érik itt a zarándokot, és persze újabb kihívásokkal kell szembenézni, de a keserűség, a fájdalom elmúlik, végső soron csak a boldog pillanatok maradnak meg emlékezetünkben. Sajnos a mai szekularizált, túlpörgő világban nagyon kevesen értik meg, és érzik át, miért vállalkozunk erre a lélekemelő, egy életre maradandó élményt nyújtó kihívásra. Kedvenc íróm, Dsida Jenő szavai jutnak itt eszembe:
(Összefont tenyérrel, részlet):
Hullott rózsák közt botorkáltam térdig
s hogy koszorúba fűztem annyi jajt,
bolondnak néznek, s azt mondják: nem értik.
Kifordultak a nappali kaszák.
Most csak imásan, összefont tenyérrel
könyörgöm ki az éltem igazát.
Szél-korbácsával az éjszaka megver:
Ne kérdezzed, és ne merd panaszolni,
hogy miért lettél lélekszemű ember!
Aki egyszer részt vesz ezen, vagy egy ehhez hasonló zarándoklaton, és ott átadja magát az őt körülvevő természetnek, a Jóistennek, az egy életre „megfertőződik” egy nem evilági tudatállapottal. Amikor végéhez közeledik az Út, rettenetesen fájó az isteni magasabb szintről ismét a földre rántani lelkünket, de ha nem Te teszed meg, sajnos megteszi más, viszont azt az életérzést, amit itt megkaptunk, senki nem veheti el tőlünk. A Megváltó Krisztus hívott meg, és egyben ajándékozta nekem ezt az Utat, ugyanis „Jézus semmit sem követel tőlünk anélkül, hogy ne adna erőt a megtételéhez.”- Dietrich Bonhoeffer: Követés. Itt mutatta meg számomra életutamat, céljaimat, így most már tudom, mi a teendőm a jövőt illetően, „ami mögöttem van, azt elfelejtve, ami pedig előttem van, annak nekifeszülve futok egyenest a cél felé” (Fil 3,14), Isten segedelmével.
Mészáros László
2012. április 11.
