A zarándoklat választ adhat azokra a kérdéseidre, amiket előtte fel sem tudtál tenni.
Porszem az Úton
Út az Útig
A zarándoklat valami olyan dolog, amit régmúlt időkben, számomra elképzelhetetlen mélységű vallási meggyőződésből jártak végig emberek; hogy én magam zarándokútra menjek a 2010-es években? A gondolat Tolvaly Ferenc El Camino könyvének olvastakor merült fel bennem először. Jé, ilyen is van? Milyen jó lehet heteken át menni, közben elmélkedni, hitet mélyíteni, világot látni… Na de Spanyolország? Papp Lajos szavait ismételve: Nem akartam külföldi zarándokútra menni. Homályosan éreztem: nem ez a lényeg. A Magyar Zarándokútról először három éve, Máriagyűdön hallottam, ahol a szentmisén külön köszöntötték az Esztergomból gyalog érkezett zarándokokat. Azt hittem, rosszul hallok. Otthon előszedtem a netet, és hatalmas irigységgel olvastam a beszámolókat. De szeretném én is! Persze irreális. Gyerekek, család, munka, milliónyi tennivaló, mindig kevés a nap 24 órája, ajándék egy-egy nap, amit „saját”, senkitől se függő programmal tölthetek. Három hét? Nem hagyhatok itt mindent egy kirándulás kedvéért, bármennyire is kedvem lenne végiggyalogolni szeretett kis hazámat. Lelket építő, Istenhez közelítő, sebeket gyógyító belső út, ami után jobb lehetek mindazokhoz, akikhez jobbnak kell lennem? – ezért persze szabad lenne elmenni, de tényleg működik? Hol válik el a kirándulás a zarándoklattól?
A harmadik nyárra sikerült összehoznom négy szabad hetet. Ahogy közeledett az indulás, egyre szükségesebbnek éreztem megfogalmazni: Miért?
Merthogy klasszikus „hívást” nem kaptam (bár nem tartom lehetetlennek az ilyet). Konkrét kérés? Ilyen sincs, hála Istennek, bár ebben nem igazán hiszek („gyaloglok Érted, Istenem, 400 km-t, de akkor gyógyítsd meg… hozd vissza… add meg…. – ez túl gyakorlatiasnak tűnik). Köszönet, hála? Persze, millió dologért, az egész életemért, de Istennek nincs szüksége arra, hogy én köszönetképpen csapot-papot otthagyva gyalogoljak három hetet, hátha adna fontosabb feladatot? Természet közelsége, szépségének megtapasztalása? Hála Istennek, ebből jobban el vagyok látva, mint az átlagember, ami nem jelenti azt, hogy ne szeretném, ne gyönyörködnék benne újra és újra, de ezért megint csak nem kell elmenni egyedül három hétre. Csönd, nyugalom, kiszakadás? Ezek kellenek, de nem elég néhány nap?
Amit meg tudtam fogalmazni: Isten fényében szeretnék élni három hétig. Azt az Isten-közelséget, amit néha-néha megtapasztalhatunk, különlegesen boldog pillanatokban, szerelemben, szentmisén, a természet szentélyeiben, de többnyire elfedi előlünk a világ zaja: ezt akartam három héten át érezni, élvezni. Kíváncsi voltam, vajon megadja-e tényleg a zarándoklat? Megadja-e a hit erősödését, a Gondviselés megtapasztalását, saját mélységeim megismerését, problémák gyökerének kiásását, hoz-e azokra megoldást?
A „saját” út
Gondolkodtam, írjak-e a netre beszámolót – érdekel-e valakit? Én magam nagy érdeklődéssel olvastam, olvasom a beszámolókat. Talán ez a napló is eggyel több, ami megerősít bizonytalankodó Útra indulókat a szándékukban. Talán segítem vele a Magyar Zarándokút ügyét, kifejezve hálámat az Út létrehozói felé, akiknek az élményt köszönhetem. Naplóm – így utólag rátekintve – egyre inkább a belső történésekről szól. Ezt kaptam, ezt érzem fontosnak, ezt osztom meg.
Mindenkinek mást ad a Zarándoklat, mindenki a maga útját járja, a saját gondolatait és gondjait hordozza, a saját életét éli (újra? át?) az Út során. Nekem a Magyar Zarándokút földrajzi valósága személyre szóló. (Nem kell nekem külföldre menni!) Budapesten születtem és nőttem fel, a Pilis és a Budai-hegyek gyermek-, kamasz- és fiatalkorom színterei, ezernyi helyen köszöntek-törtek rám emlékek évtizedek távlatából, néha szívet melengetően, néha a féléletnyi tapasztalat adta fájdalmas rádöbbenéssel. A felnőttkor, gyermekeim születése, a család, a munka, emberi kapcsolataim jó része és hívővé válásom színtere Pécs, a Mecsek, Baranya és Tolna. A felnevelő fészket bátran, sőt vakmerően elhagyva hosszú, sokszor beláthatatlanul hosszú és egyhangúságában keserves út vezetett a mai életemhez…
Egyedül keltem útra. Először nem így akartam, szerencsétlenségnek éreztem, hogy nem találok társat, aztán beláttam, hogy ez sem véletlen. Út közben azt mondta valaki: ha nem egyedül megy az ember, nem is zarándoklat, csak kirándulás. Nem osztom a véleményét – de nekem egyedül kellett végigjárnom.
0. nap: Pécs-Esztergom
Ez is a zarándoklat része, hiszen elhagytam az otthonom, vállamon a hátizsák, egyelőre még furcsa, nehéz. A vasútállomásra gyalog megyek le.
Budapesten: miért is keresgélném a tömegközlekedést a Keletitől az esztergomi buszig? Gyalog könnyebben odatalálok. Messze van? Ennél nagyobb távokat szándékozok megtenni. Előbb nézem ki a térképen az utat, utána döbbenek rá: nemcsak annak idején sokat járt utcákon, házak között vezet, de mindkét nagymamám-nagypapám háza előtt is elmegy. Az első elrendezett dolog.
Vasárnap lévén este szentmise az esztergomi Bazilikában, útraindítónak is jó. Este az Adalbertinum hatalmas hálótermében, egyedül, rámtör a félelem: komolyan gondoltam én ezt az egészet?
1. nap: Esztergom – Dobogókő
Reggel még beírom a naplómba a szállásom talált zarándokimát, aztán uccu neki! Csodálatos kilátás a Vaskapuig. Nem így szoktam én hegyet mászni, ekkora zsákkal, és még Dobogókő? Találkozom két kedves zarándoktárssal, Máriával és Istvánnal. Szavak nélkül is hamar kialakul: örülök nekik, de alapvetően egyedül szeretnék menni (talán ők sem vágynak odaszegődött útitársra), de nagyon jó érzés, biztonságot ad, hogy előttem-mögöttem ott vannak. A jeleket nem mindig találom meg (figyelmesebbnek kéne lenni!), a százezres méretarányú térképpel nehezen barátkozom. Sikerül is visszakeveredni Esztergom egy szőlőhegyére. Nem ereszt ez a város – nem ereszt a múltam?
Dobogókői mászás: ez bizony túrakihívás. Kilátás gyönyörű, itt bizonyosodom meg arról, hogy jól tettem, hogy nem hoztam fényképezőgépet. Lélekbe kell eltenni. Az elém táruló hegyek szinte mindegyike boldog fiatalkori emlék. Ti megvagytok, ugyanúgy -- és mi?
2. nap: Dobogókő – Pilisszentkereszt – Klastrompuszta – Pilisszántó – Pilisszentiván
Kora hajnali gyönyörű erdő. A pilisszentkereszti Szentkúti-kápolna megfog egy mély imára, érzem a hely szentségét („az ég földdel összeér”). Beteszem a Klastrompusztára javasolt kitérőt; bár nincs a mi sárga nyilunkkal felfestve, a turistajelzésen odatalálok. Csak az nem esik le előre, hogy ehhez fel kell mászni a Pilis-tetőre. De ha tudtam volna, talán nem indulok el, így viszont kanyarról-kanyarra újra és újra feltárul a Budapest környéki teljes hegykoszorú, sok-sok ismerős. A lefelé vezető meredek, sziklás úton elgondolkozom: tényleg itt kell nekem 10 kilós hátizsákkal botladoznom, bokámat-térdemet veszélyeztetve? Nem elég simán a zarándokút, még vagánykodom? A sziklák között el tudom képzelni az ide húzódó hajdani szerzeteseket. Klastrompuszta meghitt, szerény emlékhely. Pilisszántói Sziklakápolna és Kereszt: ismét lélekkel teli helyek. Ülök, Bibliát olvasok, körülöttem a táj.
Esti eltévedés után, mikor a már vízszintesbe, sőt lejtősbe várt széles útról a jelzés elindul meredeken felfelé egy halvány csapáson, fogalmazódik meg először: Istenem, viccelsz? Pilisszentivánon csoda-szállás az élettel teli plébánia labirintusa, házi kápolnával és végtelen bizalommal (kulcsot a levélszekrénybe, szállásdíjat a becsületkasszába kérjük).
3. nap: Pilisszentiván – Budapest
Haza – gyermekkorba -- vivő út. Máriaremete szabadtéri oltára lenyűgöz, s mikor benézek a templomba (ahová kedves asszonyok-lányok tolják-segítik át a szomszédos idősotthon lakóit), rózsafüzér, majd szentmise van. Az út első nagy megnyílása a látnivalónak jelentéktelen Tótasszony-kereszt. Gyerekkoromban sokszor futottunk erre, és belém ivódott a felirata: Vándor, ki erre átalmégy, mondd: Üdvözlégy, erdei Szűzanya. Akkor nem értettem, mosolyogtam, hogy van, aki mondja – de sokszor eszembe jutott. Mint most azok az emlékek, és sok hozzá kapcsolódó. Ülök, emlékezem...
A Zarándokút a Farkasréti temető felé vezet, ahol meglátogathatom nagyszüleimet, nevelőapámat. Mi mindent kaptam Tőlük, ami végül is erre az útra vezetett? Édesanyámnál alszom, aki – ez se lehet véletlen – pont a Zarándokút nyomvonalán lakik. Kérdezgetnek; amit mesélni tudok, az (még) csak a kirándulás. A másnap a „magánzarándoklatom” napja: a távoli másik temetőben másik nagyszüleimet, apámat látogatom sok év után. Emlékezem, vezekelek.
4. nap: Budapest – Szigetszentmiklós
Féltem, nem zökkenek-e ki a családi körben a zarándoklat lelkületéből – nem. Indulás után „véletlenül” elcsípek egy szentmisét a lágymányosi gyönyörű Magyar Szentek templomában, amit már korábban kinéztem, de még nem jutottam el. Kevesen vagyunk, úgy tűnik, néhányan tudják, mit keres itt egy nagy hátizsákos.
Milyen hosszú Budapest! Nem enged….
5. nap: Szigetszentmiklós – Dabas
Ez az első igazán zarándoklatos nap. Nem kirándulás, hiszen nincs látnivaló. Reggel rögtön keverek egy hatalmasat a Dunavarsány melletti tömérdek bányató között (amik a térképen nincsenek rajta!), de végül is átenged a morc tótulajdonos – ez is egy csoda, ez volt az eltévedés értelme. Utána 15 km a Duna-Tisza csatorna mellett, benne a nagy Magyar Alföldben. Tartok tőle, kedves zarándoktársaim lemorzsolódtak. Meglepően könnyen, gyorsan elszalad, akikkel találkozom (vízhordó ember, idős nénik, útbaigazítók, juhászok) mind kedvesek. Este elbúcsúzomm a napot végigkísérő, árnyat, szépséget adó kedves víztől.
Dabason még agylágyító hőség, de a templomban részt vehetek a szombat esti szentmisén. Szimpatikus pap, teli templom. Sok korombeli vagy alig idősebb asszony, láthatóan a helyükön. És én? Idegennek érzem magam.
6. nap: Dabas – Ráckeve
Ha az Úr nem építi a házat … megsütheted a profizmust, előrelátást, tervezést, stb. De a Krisztusban hívőknek semmi sem lehetetlen.
Közel 40 km és 40 fok hőség várható, hát korán elindulok. A nem teljesen egyértelmű jelzés helyett a térképre meg a saját okos fejemre hagyatkozva belefutok egy csatorna-zsákutcába: egy óra veszteség a még elviselhető hőfokú időből. De a kora reggeli táj szép, azért nem bánom. A kaszálatlan gát újra kihívás (Viccelsz, Jézus?), még jó, hogy biztat a jelzés. Borzaspusztai romnál két kedves emberrel beszélgetek, értik, mi a zarándok, jól esik.
Utána kezdődik az irrealitás. Mintegy 20 km puszta (ha jól is haladok, 4 óra…), felfoghatatlan hőség. Fehér ing, fehér sapka, a Gondviselés által utolsó pillanatban bedobott nagy fehér kendő (jó lesz, ha este hűvös lesz) árnyékában (újra feltaláltam a burnuszt, de inkább Szűz Mária kendője), sok-sok kilométer, árnyék sehol. Imádkozom: családomért, szeretteimért, egyre kevésbé szavakkal. Ahol megszűnik a gondolat és a gondolattalanság…. Imádkozva lehet, csak imádkozva lehet itt végigmenni. A leginkább semmiben vezető széles úton vidáman elindulva (8 km – megy ez!) először két naturista horgász néz utánam (én bezzeg tapintatosan nem bámulom meg őket). Az útikalauz szerint totálisan fátlan vidéken vidáman fedezek fel egy kedves kis nyárfacsoportot, rajta a jelet – majd a csatorna túlsó partján néhány szürkemarhát; „természetes környezetben” mint az útikalauz írja, ami tényleg nagy élmény, tekintve hogy kerítés, villanypásztor nincs. A csatorna tán tíz méter széles, ezek a jószágok köztudomásúlag rajonganak a vízért, remekül úsznak, és a nyomok alapján ott szoktak átjárni, ahol éppen állok, ők is tudják, hogy itt a környék egyetlen árnyas pihenőhelye. Néhány jóleső, súlyos csobbanás, és én halálra rémülten fenn csücsülök a nyárfán. Alattam mintegy 100 nagyszarvú nemzeti örökség, két kormosnyakú bikával, akik bizalmatlanul szimatolják az idegen szagot (felőlem lengedez egy kis szellő), és egyenként csobbannak meg a csatorna hűs vizében, türelmesen kivárva a sorukat. Mikorra fognak végezni? Elgyönyörködöm bennük egy jó darabig, bár tettem ezt már kényelmesebb és biztonságosabb helyről is. Várom, hogy odébbálljanak, de ilyen hőségben a marhának van annyi esze, hogy deleljen, csak a zarándoknak van mehetnékje. Assissi Szent Ferenc, segíts! Én is szeretem az állatokat. Végül csak lemászom, és a töltés túloldalán a magas, száraz fűben (ha nem látom őket, talán nincsenek is) széles ívben megkerülöm a gulyát.
„Vidáman, frissen” még 6, 5, 12 kilométeres szakaszok mára. Végtelen, beláthatatlan körülöttem a tér. Meg-megvizezem a sapkát, a kendőt, az ingem a csatorna vizében. Üdvözlégy Mária… szeretteimért… Időtlenség. Megszűnik a gondolat és a gondolattalanság. … Gátőrház. … Hajósi kastély. A hőség nem enyhül, pedig már 5 óra. Még 12 km. Elképzelhetetlen. Lélekkel látom magam körül a tájat. Aratnak, dolgoznak. Fasor. Ismerős, ismerősöm. A Ráckeve felé vezető hőokádó aszfalton megáll mellettem egy autó. Zarándok? – kérdezi a kiszálló férfi és Rumi Imreként mutatkozik be. Újabb hihetetlen.
Ráckevén megint fiatalkori élmények, gondolkodnivalók. Még mindig nem enged el Budapest és környéke? Miért mindig szembe süt a Nap, hogy az utcán pont ne legyen árnyék? Duna-part, strand, fiatalok, vidámság. Jó nekik, örülök az örömüknek. Az én hajdani boldogságomat élik. Nekem is jó, még jobb most. A hídon megállok, alattam a Duna. Átfúj rajtam a szél, szemben a sziget, ami egyszer a „mi szigetünk” volt. Boldogság, rám mosolyog Isten.
7. nap: Ráckeve – Tass
20 km-s szakasz, nehogy már csak ennyi, megyek tovább Dunavecséig, még az is kevesebb, mint tegnap – kérkedik bennem a teljesítménytúrás virtus. 2-3 km után berogyok egy kevéske árnyékot kínáló közbe, a tegnapi túlélőtúra eredményeképp (érdekes, egyetlen zarándoktárs naplójában se szerepel hasonló kínlódás – talán csak a hőség volt a nehéz) kiüt a napszúrás. Vívódás után eldöntöm: mégis csak Tassig megyek. Miért fáj elengedni? Nem rohanni jöttem, az Úton töltött idő számít. Alázat kell: fogadd el, hogy nem Te mondod meg, hová mész. Vedd észre, hogy a fizikai teljesítőképességed, testi jóléted nem magától értődő: ajándék, amiért hálával tartozol. Végtelen nyaralósor, barátságos, vízre néző házak, nyaraló emberek; én meg vonszolom magam, napszúrás, égő vízhólyagok. Rózsafüzér, szeretteimért. Milyen jó, hogy olyan hosszú a legközvetlenebbek névsora!
Tasson kisétálok a Duna-összefolyáshoz, a nagy víz látványa mindig megnyugtat és lenyűgöz. Emlékek... Este a szálláson egyedül, betegen, kinn egy nyaralótelep vidám élete, én is nyaralhatnék ilyen helyen, családommal. Minek is vagyok itt? Persze, Isten hívott. Ez a mondat végig, minden elkeseredett helyzetben segített.
8. nap: Tass – Dunavecse -- Harta
Frissen, kipihenten ébredek, a beígért tömérdek eső se esik (még). Gyönyörű út a gáton, jobbra az erdő, balra a kíváncsian kémlelt ég: ugye világosodik, szakadozik a felhőzet? Hát persze. Mesekönyvbe illő őzike-család, birkanyáj. Az út mentén reggeliző népes közmunkás-csapat (mi tagadás, tartottam tőlük, fúj, ronda bizalmatlanság) intésemre intéssel válaszol. A Dunavecséig tartó 16 km-ből 12-t úgy lesétálok, hogy fel se tűnik. Mi lenne, ha Apostag után továbbmennék Soltig? Az is csak 33. Dunavecse kedves kisváros, jól bevásárolok reggelire, leülök a parkban a zarándok kúttal szemben (miért ide tettek ilyen szépet? Jé, 215 km, az alapút fele (én ugyan kicsit hosszabbra tervezem), már ennyit gyalogoltam? Az eső kibírja a reggelimet, sőt még utána is. Dunaegyháza előtt otthonos, dunántúlias, tehenes dombocskára mászik fel a jelzés, messziről odainteget a szekszárdi domb – közeledek hazafelé, máris? De lesz még egy nagy kanyar! Aztán elered az eső, pont a falu utáni magasfüvű ösvényen, zoknim, szoknyám egy pillanat alatt facsarnivaló. A jelzés kanyarog, úgy érzem, körben forog, az eső szakad, mint dézsából, valami dombtető, kilátó, de szép lenne, de most a következő bokorig se látok, végre széles út, de felfelé és jobbra – viccelsz, Jézus? Körülnézek a dombról, esőbe burkolódzó síkság, az a fasor talán a Duna, de település semmi – hol vagyok?? Leveszem a csúszkálós szandált, csavarnivaló zoknit, néhány ragtapaszt a feltörésekről, mezítláb a langyos pocsolyákban, gyerekkor, fiatalság-bolondság, boldogság, szinte futok a jelzésen, mindegy merre, csak vezessen. Szokás szerint a település szélén elvesztem a jelet. Találok egy buszmegállót, itt legalább „szárazon” előkeresem az útikalauzt, helyreteszem magam. Hosszabb városi szakasz, még mindig esik, kezdek fázni: ez a második csüggedés. A vadonatúj solti zarándokközpont gyönyörű, de még 4 óra sincs, ilyenkor még nem jó leállni, irány Kalimajor. Némiképp zavar, hogy a szép útjelző tábla csak a 17,5 km-re lévő hartai zarándokszállást említi, ami lehetetlenül messze van, de hát a könyvben benne van Kalimajor, ahol állítólag nagyon kedvesen fogadják a zarándokokat. Közelítve a negyvenhez némi aggodalommal tervezem zarándokos bevonulásomat egy kastélyszálló teraszára; de csak nem fognak továbbzavarni még 8 km-t? Megyek a gáton, árgus szemekkel figyelek, egy kastélyszálló már messziről látszani fog – de a legközelebbi konkrétum egy kerékpárút-jelzés, miszerint Harta 8 km. ?? (az egyik zarándoknaplóban örömmel fedeztem fel, hogy volt más is, aki elhibázta). Meglepően könnyen, persze imádkozva fogy el a plusz 8 km. Vége felé ajándékként gyönyörű dunai látkép, alföldi Duna-kanyar. Ha nem megyek ma este Hartáig, nem gyönyörködhettem volna benne.
9. nap: Harta – Gombolyag -- Kalocsa
Ez végre csak 25 km, tiszta pihenés, mert eltévedni természetesen nem fogok, miért is tévednék J? Reggel esőre, reménytelenül beborult égre ébredek. Eláztam tegnap is, kibírható, de így induljak el? Békés és nagyon kényelmes a szállás, mi lenne, ha maradnék még egy napot? Olvasnám a Bibliát, gondolkoznék, naplót írnék, pihennék – erről is szól a zarándoklat. Persze hív az út is. Döntés: 9-kor változik az idő, azt megvárom. De ha délig el tudok indulni, még az is jó. Most Jelenések Könyve. Szépen belealszom, arra riadok fel, hogy elállt az eső: 8.59. Mire elindulok, esik újra, de sebaj. A patikában, ahol gyorsan fogyó ragtapasz-készletemet újítom fel, egy asszony kedvesen felsegíti a hátizsákom. Dunapatajon már nagyon kéne a reggeli, nagy nehezen találok egy kis boltot kritikán aluli árukészlettel, de egy dióskiflit kapok, ezzel túlélem a következő boltig. Az eladó kedves, mondja, hogy Kalocsa környékére már nem ígérnek mára esőt. Amint kilépek, újra zuhog, de egy pocsolyából rám mosolyog a Nap – Isten-arc! (Ilyen, mikor régen meglátták Mária arcát egy forrásban?) Nagyon meg kéne állni, éhes vagyok, szomjas vagyok, fáj a lábam, át kéne ragasztani, kéne egy fedett buszmegálló, de legalább egy pad, kétségbeesetten kémlelem az út szélét – a falu határában ott áll a Kereszt. „A keresztfához megyek, mert máshol nem találok szívemnek nyughelyet”. Leülök a tövébe, eszem-iszom-ragasztok, kisüt a Nap. Érzem a rámboruló égben Isten jelenlétét, ez a feszület köti a földhöz. Felettem az Ég, a Mindenség áthatva Istennel, és én, a porszem. Hálát adok a csodáért.
Szelidi-tó felé nagyon fel akar venni egy autós, sehogy se fér a fejébe, hogy a zarándok gyalog jár. Messziről feldereng Kalocsa kéttornyú temploma, mutatja az irányt. Képben még egy hatalmas piros-fehér kocka, valami gabonatároló lehet, uralkodik a táj, a templom felett. Kukorica között kanyarog a felázott, csúszós út, a kedves fejecskés kis szürke oszlopok szépen mutatják az irányt, csak megint úgy érzem, oda-vissza tekereg. Gombolyagon a kedves filmes táborvezető zarándok-segítőtől megkapom a „legszebb pecsétet”.
A kalocsai szállás megint csoda. A kollégium zárva, láthatóan az egész nyári szünetre, hol a vendégház? Közben elered az eső, kivárom a végét itt a kapuboltban. Épp indulok, mikor nagy sereg gyerek jön szaladva az eső elől – és be a házba! Ha már bejutottam, csak lesz egy portás, lesz helyem. A dolog nem ilyen egyszerű, az erdélyi gyerekcsapatnak egyetlen éjszakára nyitották ki, de a helyi segítőjük, Marika, mutat egy szobát, mosdót; csak épp nem mehetek ki reggel fél nyolc előtt, de sebaj. Olyan nincs, hogy valaki csak úgy, szeretetből, befogadja a zarándokot? – kérdezi. Tett róla, hogy legyen.
10. nap: Kalocsa -- Fajsz
Ember tervez, Isten végez – tanulni kell az alázatot, az elfogadást.
A zarándoklatnak szükségszerűen része a fizikai nehézség, fájdalom, szenvedés is, állítják. Én bezzeg vidáman, különösebb fáradtság nélkül, és ráadásul ezzel büszkélkedve kirándulgatok itt; ez nem illik egy zarándokhoz! Este rádöbbenek az otthonról hozott Lyme-fertőzésre, ami önmagában nem jelentene gondot, de olyan antibiotikum kell rá, haladéktalanul, amivel nem szabad napra menni – ez itt, a zarándoklat alföldi szakaszán, finoman szólva is nehezen kivitelezhető. Persze megpróbálom, nagyon nehéz lenne elfogadni, ha fel kellene adnom. Délre van gyógyszerem, 50-es faktorú napvédő krémem, közben találkoztam több kedves, a Zarándoklat iránt őszintén érdeklődő emberrel. Már késő van ahhoz, hogy a 30 km-s hajósi alternatív szakasznak nekivágjak. Nagyon sajnálom, nagyon nehezen engedem el, pedig legyek hálás, hogy itt lehetek, és legalább egyelőre nem kell feladnom. Fajszon a vadonatúj, még át sem adott Duna-parti zarándokszállás előtt üldögélek a Duna partján. Szemben Dombori üdülőtelepe – már az otthoni világ része. Emlékek, közel-jelen. Barátkoznom kell a hazatérés gondolatával, még nem szívesen (bezzeg majd pár nap múlva! – ez is el volt rendezve). Holnap Baján kilépek a múltból, át a jelenbe – és a jövőbe. Új, jobb ember leszek-e? Sok-sok régi bűnöm, kegyetlenségem, tévedésem, mulasztásom felszínre jött; most nagy bennem a jószándék a javításra, megbocsátásra, nagy bennem a szeretet; de távolról könnyű szeretni, könnyű nagy fogadkozásokat tenni. Ha nem sikerül ezeket otthon megélni, jobbá válni és jobbítani: fölösleges volt az egész zarándoklat, csak kirándulás. Nagyon félek ettől a próbától.
11. nap: Fajsz – Baja
Ezt az alternatív utat nem hagyom ki. Az alaputat, Szekszárd környékét viszonylag jól ismerem, Baja viszont édesanyám szülővárosa, saját boldog fiatalságomnak is része. Addig 30 km megszakítatlan gát – az utolsó végtelen alföldi gyaloglás. Fölöttem az Ég kupolája, körülöttem a táj, benne én, a porszem. „Fölötted az Ég, alattad a Föld, benned a létra” – milyen létrát mutatunk mi a gyermekeinknek? – kérdezte egyszer egy bölcs ismerősöm. Sokszor eszembe jut, szégyenkezem. Sok kerékpáros turista a gáton, egyikük többször visszajön és a zarándoklatról faggat. „Szóval ez valami vallásos dolog? – hát igen, csak úgy van értelme.” Ők rövidnadrágban, sokan meztelen felsőtesttel, én a nagy fehér kendőbe beburkolódzva. Ha pihenni szeretnék, le kell mászni a gátról, hogy találjak egy árnyat adó fát. Ülök alatta, felettem az ég, alattam a föld, körülöttem Magyarország – és mindebben Isten. Van Isten, találkoztam vele. Itt.
Reggel vagy egy órát beszélgetünk a „takarítónővel”, aki lenyűgöző módon idéz a Bibliából.
Baján szokás szerint elvész a jelzés, zarándokszállás a térképen ugyan van, de címe nincs, a Fajszon kapott számon nem veszi fel a zarándoksegítő – persze, ő is szabadságon lehet. Vánszorgok be a központba, meglepően messze van, meleg van, vizem nincs, a … csárdában „készségesen” adott fura színű, szagú és ízű folyadékot sértetten kiöntöttem, bezzeg most már az is jó lenne. Sehol egy élelmiszerbolt – ezek a bajaiak csak a Tescoban vásárolnak, amit én kihagytam? Végre egy zöldséges, ásványvizet ugyan nem árul, de veszek egy formás sárgadinnyét és leroskadok vele a legközelebbi padra. Fenséges – az első három szelet. Utána furcsa. Utána borzalmas. A dinnye háromnegyede rohadt. Pár lépésre egy szoborszerű kút, láthatóan száraz. Másik oldalt egy szökőkútszerűség, nem ivóvíz, kamerával megfigyelve.
Ilyenkor kezdődnek a csodák. Szemben velem egy nyitott ajtós templom, emberek mennek befelé, az óráján tíz perc múlva hat – itt mise lesz. Bezsákolok, leülök, jó hűvös van, de kínoz a szomjúság. Mielőtt bejöttem, épp láttam, hogy egy anyuka a kislánya arcát mossa a száraznak hitt kútnál, de most már késő van kimenni. Hatot üt az óra, aztán negyed hetet – lehet, hogy elnéztem? Illik, nem illik, fogom a vizespalackom, kimegyek, iszom, mosakszom, töltök, vissza. Szentségimádás. Rózsafüzér. Szentmise. Szent Jakab napja van, zarándoklatról szól a prédikáció. Utána megvárom a szimpatikus arcú papot, kérdezem a zarándokszállást. Nem tud róla, bár a zarándoksegítőt ismeri, és a térképen jelzett szállás egy ifjúsági szálló, próbáljam meg. Ha minden kötél szakad, akkor, de csak akkor, ő is el tud szállásolni, de az nagyon egyszerű szállás lesz. Szálló megvan, hely nincs, további panziókban sincs. Persze, péntek este. Baja gyönyörű. A valahanyadik panzió felé bandukolva rámköszön az atya: még mindig nincs szállása? A hittanteremben alszom, négy összetolt asztalon, kölcsönkapott matracon, pokrócokon. Reggel még egy útra bocsátó szentmise, aztán irány Gemenc.
12. nap: Baja – Báta – Bátaszék
A zarándok útikalauz figyelmeztet: ne vágjunk neki egyedül az erdőnek, veszélyes lehet, várjuk be zarándoktársunkat. Ilyen nekem nincs. Az erdőket jól ismerem, vannak veszélyek, de itt konkrétan mire gondol? A kelleténél nagyobb aggodalommal indulok neki a 10 km-s erdei szakasznak, bár a reggeli szentmise határozottan jót tett, az imádság is segít, az éneklés meg állítólag élettanilag összeegyeztethetetlen a félelemmel. A jelzés jó, az erdő gyönyörű, főleg ahol a Duna partján halad az út. Csak mikor kiérek egy nagy gátra, döbbenek rá, hogy innen Báta még vagy 5 km (azért az egy óra) és tombol a hőség. Talán a legmelegebb szakasz volt. Sok-sok ima szeretteimért. Bátán a Szent Vér templom iszonyú messzeségben tűnik fel, a falu túlsó szélén, egy domb tetején. Erősen gondolkodom, hogy kihagyom, de aztán mégse: azért jöttem, hogy menjek, mint azt valamelyik vendégkönyvben olvastam. Jót pihenek az árnyékában, a hűvös ligetben.
Még 10 km Bátaszék, nyílegyenes út, három óra előtt nem indulok el, enyhüljön a hőség. Kicsit zavar, hogy a dombról a sík vidéken végigtekintve nem látok tornyot, pedig Bátaszéken szép magas, karcsú tornyú templom van. (Mint kiderült: éppen felújítják a tornyát, egy szögletes állványzat van rajta, amit láttam messziről, csak valami rozsdás gabonasilónak néztem.) A jel megvan, széles út, egyetlen villás elágazásban nincs csak jelzés. „Egyenes az út” írja az útikalauz, gyerünk hát az egyenesebb irányba. Találok egy szép útmenti keresztet. Persze, zarándokút visz Bátaszékről Bátára, jelzést itt úgyse nagyon lehetne felfesteni, biztos jó helyen vagyok. Csak az a magas gát furcsa, ami egy ideje párhuzamosan fut mellettem…. Röviden: visszakeveredtem arra a gátra, ahol délelőtt gyalogoltam gutaütötten. Az utolsó 10 km-t sikerült 20-ra növelni, jórészt forgalmas országúton. Hőséget sugárzó aszfalt, folyamatosan autók zúgnak felém, félelmetes reflektor-szemek, vagy kerül, vagy nem: így érezheti magát az országútra kivert kutya. Szemembe vakít a lefelé menő Nap, a napszemüvegen át ocsmány színe van mindennek. Jöjj el Jézus, légy vendégünk, áldd meg amit adtál nékünk – ide alkalmazva: ha már adtad ezt a zarándokutat, hiszen Te adtad, gyere, légy velem és „adjad Uram, hogy jólessék”.
Bátaszéken zarándokszállás híján egy asszony szerez szobát, alig teszem le a zsákot, beállít egy ember egy tál finom sütivel: a zarándoktestvérnek hozta, két éve ő is végigjárta, és mikor látott a nagy hátizsákkal végigvánszorogni a városon, gondolta, hogy zarándok vagyok. Bátaszéken tényleg szeretik a zarándokokat.
13. nap: Bátaszék – Bátaapáti – Ófalu
Reggel vasárnapi mise a lélegzetelállítóan szép bátaszéki templomban. Innentől már tényleg hazamegyek! Reggel már fáradtan indulok, meglepően hegyvidéki, szép és nehéz erdei úton jutok át Mórágyra. Mórágyról meredek horhoson kikapaszkodva – zsák nélkül is elég lenne –csodálatos tetőn halad az út. Átfúj rajtam a szél, aranylik a tarló, mögöttem, párában az elhagyott Bátaszék, előttem a hazai dombok – kár, hogy a falvakat itt még nem ismerem. Bátaapátiban üldögélve belém hasít: itthon vagyok! Hazaértem! Ez már az én szűkebb kis hazám. Pont ezen az úton ugyan még nem jártam, de ismerős minden hajlata, pora, a virágok, lepkék, a bokrok a szélén, a madarak – szeretném mindet végigsimogatni. Ezt érezhették a sok-sok év távollét után hazatérők. Én vajon milyen messze jártam? Dombtetőről feltárul a zsibrik-ófalusi tó, itt már jártam tavaly ősszel, a szemközti domboldalon az a birkanyáj, amit a kutyám megkergetett. A szállás a házigazda távollétében ismét bizalmi rendszerben működik: kulcs a virágláda alatt, szállásdíjat a vendégkönyvben kérem hagyni.
14. nap: Ófalu – Réka-vár – Püspökszentlászló
Fáradtan indulok (a bátaszéki 40-est már végig nem sikerül kiheverni), a szemerkélő eső és az ismert nagy mászások előre látása kissé beárnyékolják a várhatóan legszebb nap ígéretét. A Mecsek vadregényes világát, konkrétan a ma bejárandó utakat ismerem, és a cél Püspökszentlászló, ami közismert csodáin kívül számomra hívő életem kezdetét jelenti. Nem véletlen ez sem, hogy része az Útnak…
De hogy milyen ajándékot tartogat ezeken felül ez a nap, arról természetesen fogalmam sem volt.
Az első mászás, a mecseknádasdi Schlossberg máris hitkérdés: a magas, vizes fűben szinte nem is látszó ösvényre, nemtetszően rossz irányba fut be a jelzés, majd jó idő után jobbra, lefelé látom meg a kilátót. A végén viszont nem kell nagyot mászni. Tanulság: ha nem is arra megy az Út, amerre én a magam eszével jónak tartanám, azért célba ér, talán még egyszerűbben is. A kilátóban sokáig ülök, gyönyörködöm, gondolkodom. Ez már a jelen. Három nap múlva otthon leszek.
A Réka-vár meredélyén (tudtam, zsák nélkül is nehéz) a végén a kimerültségtől sírva kapaszkodom fel. A szerény emlékmű előtt néhány méteres kitakarított kis kör – szabadtéri szentély. Felette az ég, körülötte a néma, méltóságos, mégis barátságosan ismerős erdő. Közel ezer éve egy menekült herceg ide, a messzi erdőrengetegbe hozta a visegrádi királyi palotából szerelmét, a királykisasszonyt. Szerény hajlékot épített neki a megközelíthetetlen, védett helyen, ahol az világra hozta gyermeküket. Milyen meghitt boldogságban élhettek! Szép mese, igaz mese.
Az én történetem is szép, villan belém hirtelen. Felnőtt életem 26 éve, százszor végigrágott események, unalomig boncolgatott sérelmek, újra és újra felkapart fájdalmak, mindebben az én szerepem, felelősségem, szeretetlenségem teljesen más oldalról látva gördül végig előttem. Írom, írom a feltoluló gondolatokat. Ezeket nem szabad elfelejteni, ezekért jöttem! A fenyegető eső nem ered el.
Innentől a menés repülősen könnyűvé válik; ugyanakkor a szívemet erősen nyomja a felismerések és a „hogyan fogok ezzel élni?” súlya. De az Út gyönyörű, bár a Zengő-mászást megszenvedem. Zengői Madonna, Zarándok-forrás: ide küldött Jenő atya vízért mínusz tízben, méteres hóban a hitemet adó első lelkigyakorlaton, 22 évvel ezelőtt. Szállás az Életrendezés Házában („szilenciumos lelkigyakorlat van, vállalja?” kérdezte a gondnok, mikor a szállást kérdeztem: nagyot mosolyogtam rajta). A ház falán az alapító Vácz Jenő atya huncutul mosolygó, ismerős arca, idén lenne 100 éves. Este rövid ima a kápolnában. Olvasgatom a Vendégkönyvet, sok-sok olyan beírás, amit nekem is adott ez a hely, a lelkigyakorlatok. Most nem lelkigyakorlat hozott ide, de azoknak a folytatása. Boldog vagyok, hogy így vezet az Utam.
15. nap: Püspökszentlászló – Pécs
Reggel hosszasan imádkozom a kápolnában. Folytatom, tisztázom magamban a tegnapi gondolatfolyamot, leírom. KÉSZ. Mehetek haza. Megkaptam mindent, amiért jöttem, most cipelhetem… Sürgető, hogy elkezdjem „felhasználni”. De még végig kell járni az Utat, mert várni, türelemmel lenni is meg kell tanulni. Kedves baráti látogatás („el kellett menned Esztergomba, hogy minket meglátogass” – kapom a jogos szeretetteljes szemrehányást), aztán el kell indulni. Félek ettől a naptól, nemcsak a romos bányavidéktől (mint kiderült: ez már megszűnt, begyógyult), de főleg Pécstől. Nagyon bizarr átmenni a városomon (20 percre az otthonunktól) és nem hazamenni. Haza csak azután, hogy végigjártam! MOST még nagyon nem szeretnék senki ismerőssel találkozni, MÉG nem tudom elmondani, mit csinálok… Szállás a kedves Bodogán családnál, végre néhány, de nagyon fontos mondatot válthatok pappal a szinte már végigjárt zarándoklatról.
16. nap: Pécs – Máriagyűd – Pécs
Ma már csak végig a jól ismert zarándokúton, egy utolsó átgondolós, átimádkozós éjszaka Gyűdön a zarándokházban, és másnap reggel: haza….
Persze megint nem így lett. Mivel a zarándokút nem teljesen az általam ismert egyházmegyei zarándoklat útján vezet (vannak szakaszok, ahová nem lehet több ezer embert elvinni, de sokkal szebbek), nem úszom meg kisebb, sőt nagyobb keverések nélkül. Mikor végre feljutok a Bissére vezető hosszú, egyenes dombtető ismerős, széles földútjára, a fáradt zarándok-vánszorgás (legalább a bensőmben) ünnepélyes vonulássá nemesedik. Ezek a közel 500 kilométeres Zarándokút utolsó kilométerei. Már nem szabad várni, hogy fogyjanak: ki kell élvezni, meg kell élni minden hátralévő lépést. A Tenkes meredekét ebben a lelkületben észre sem veszem. Lefelé menet felmászom abba a kilátóba, amit a férjem épített. A Zarándokút utolsó állomása. Gyönyörű, nyugalmas innen a táj, a Villányi-hegység lejtői, szőlői, a Dráva-sík szántóföldjei, ismert utak, falvak, házsorok, és persze a Máriagyűdi templom, az Út végpontja (nem vége és nem célja, ugye értitek?) Itt fejezem be a Zarándoknaplómat.
Máriagyűdön bementem a templomba. Zajos, fényképezős kirándulócsapat lepte el, de egy idő után elmentek, egyedül maradtam. Próbáltam még egyszer átgondolni, átimádkozni az Utat, de túl fáradt voltam hozzá. Maradt a néma, szavak nélküli hálaadás. Eredetileg úgy terveztem, hogy ha már ilyen közel lakunk a végponthoz, stílusosan gyalog tér haza a zarándok. A KÉSZ érzés óta rámtört honvágy meggyőzött: ez már csak öncélú teljesítménytúra lenne, nem a Zarándoklat része. Egy zarándok-éjszakát még elbírtam volna, de sem a zarándokszálláson, sem a plébánián nem volt szállás, az ismerős plébános sem volt elérhető. Panzióba menjek otthonról félórányira? Inkább busz, haza.
Az otthonunkhoz vezető meredek utcát azért sikerült gyalog megmászni. Eső utáni friss, tiszta estében, minden fáradtság nélkül. Családom otthon volt (egész idő alatt nem beszéltem velük – ez is része a kiszakadásnak, és bizalom a Gondviselésben), örültek nekem.
Az Út után (az első napok)
Másnap reggel úgy ébredtem, mintha az egész álom lett volna. Irreális. Fáradtság semmi. Azóta eltelt néhány nap. Próbálom rendezni, hellyel-közzel elmesélni az élmény-tömeget. Gyóntam. Jó zarándok-csöndben, még egy kicsit zarándok-időtlenségben élni. Szokni, élni a megváltozott értékrendet. Jönnek majd a munkás, rohanós, feszült napok, poruk rászáll az Út fényességére. Ezért is kell leírni. Segíts, Uram, hogy minél gyakrabban és tisztábbra tudjam lesöpörni, hogy amit itt kaptam, minél inkább része legyen az életemnek, és rajtam keresztül szeretteim életének. Segíts, hogy jobb ember tudjak maradni, hiszen ezért mentem.
Köszönöm, Uram, az Utat, köszönöm a hozzá vezető utat: az egész eddigi életemet.
Ki zarándokutat adott, annak neve legyen áldott.
Nekem adtál, hála Isten, annak is adj, kinek nincsen.
Pécs, 2014. augusztus
Porszem zarándok
