Elöljáróban le kell szögeznem, hogy koca-zarándok vagyok. Évente egyszer-kétszer (húgom, a lelkes zarándoksegítő unszolására) kis, 2-3 napos kalandozás, a legyalogolt kilométerek száma is elenyésző… Mindezt azért említem, mert az idei röpke zarándoklatom során többek és többször megemlítették: itt nem a teljesítmény számít. Megyek, amennyit akarok (vagy bírok), de közben:
· megismerem szép hazám eddig ismeretlen tájait;
· elmerülhetek saját gondolataimban, gondjaimban, megoldásokat kereshetek;
· megismerhetek egy csomó segítőkész embert;
· kiszakadhatok a mindennapok talán már nyomasztó világából;
· hogy a friss levegőt, jóleső mozgást ne is említsem;
· és – ha vallásos vagyok – igazi lelki felüdülésben lesz részem.
Mindjárt az első nap, a hosszú, fél országot átívelő buszozás közben, meghívtak bennünket Bátyára, ahol a templom melletti közösségi házban Gábor tartott előadást saját első zarándoklatáról, Esztergomtól Máriagyűdig, végig a zarándokút teljes hosszán. Hosszú volt az előadás, mert hosszú volt az út is, sok fényképpel, sok kisebb-nagyobb kalanddal, szép felfedezéssel. Nagyon tetszett a második kalap története, a feltört lábak gyógyításának művészete (útilapuval), a személyes üzenettel-üdvözlettel váró dunapataji templom képe. Azt hiszem, ehhez is megfelelő hozzáállás kell, hogy az ember észrevegye és megértse azt a személyes üzenetet.
Ezen az előadáson hallottam Hajnalkától először arról, hogy a Magyar Zarándokút nem csak a hívőknek szól. Létezett egyszer régen egy „Ismerd meg szép hazádat!” mozgalom. Eltűnt valahol az idők homályában, pedig milyen hasznos, milyen szép dolog volt! Nos, most itt a lehetőség! Kijelölt útvonal, olcsó szálláslehetőségek, saját erőhöz mért távolságok, minden adva van megismerni szép hazánkat, északtól le délig. A zarándokszállások egyszerűek, de felszereltek, tiszták, és mindenütt van zarándoksegítő, aki a környék és a lehetőségek ismerője és lelkes propagálója. Például Bátyára, az említett előadásra nemcsak meghívott bennünket Császártöltésről Magdika, hanem – ismerve a közlekedés nehézségeit – el is jött értünk a fiával, és az előadás után az estében haza is szállított Szelidre bennünket autóval, pedig ez jó nagy kerülő volt nekik. De ők ilyenek. Megállapítottam, hogy a zarándokok is éppen olyan túlfűtött emberek, ha a kedvenc témájukról van szó, mint a vasútmodellezők, a díszbaromfi-tenyésztők, a sci-fi-rajongók, meg a többi hasonló csoportok tagjai.
Második nap gyalogoltunk. No, nem sokat, a buszig úgy hét kilométert, az még a magamfajtának sem sok. Aztán Kalocsán már elég sokat, mert a parikafesztiválra mentünk, és hát ott mindent meg kellett szemlélni. (Meg kell jegyeznem, városban ide-oda ténferegni sokkal fárasztóbb, mint akár országúton gyalogolni.) Így láttuk a felvonuló népviseletes gyerekeket, a műsorból egy keveset, a rengeteg népi jellegű árut, a helyi termékek piacát, a pingáló helyi asszonyokat. Ott dedikált Nagy Bandó András, mézet, sajtot lehetett kóstolni, de a legérdekesebb Paprika Jancsi csúzlizdája volt. (A hétköznapi, műanyag giccseket egy hátsó sarokba szorították, éppen jó helyre, nem is volt muszáj észrevenni.) Meg a városból is megnézhettem egy keveset, új helyszíneket, amit azért találtam remeknek, mert a tavaszi kalandozásom során a feltört lábam miatt nem sokat láthattam.
A programban aztán mindenfélék voltak még délutánra is, másnapra is, de sajnos, az már nem fért bele a lehetőségeinkbe. Pedig de szerettem volna a kácsit megkóstolni! Megnézni a csikósok bemutatóját! Meg még ezt-azt. De minden nem sikerülhet.
Visszatérve Szelidre egy sor meglepetés várt. Az egyik, hogy megjött Imre, a zarándokszállás gazdája, aki ennek az egész zarándok-ügynek a motorja. Nem sokat volt módunk beszélgetni, de határozottan szimpatikus ember. A másik, hogy a helyi kis zarándok-kápolna előtt ült egy asszony, és szorgalmasan rajzolta a kápolnát. Szép lett a műve. A harmadik, hogy kisütött a nap, és szépséges aranyhidat rajzolt a tóra. Lírai lett az este.
Harmadik nap aztán megint gyalogoltunk, de ezúttal a távolsági buszhoz, ami volt szíves hazaszállítani Tarjánba. Egész úton azon elmélkedtem, hogy milyen igazuk is van ezeknek a zarándokoknak, amikor a teljesítménytúráról beszélnek. Túl egyszerű lett ez a civilizált élet, nincs szükség igazán nagy erőfeszítésekre, ezért sok fiatal, különösen a fiúk, nem találnak célokat. Még a katonaság is megszűnt, bennük pedig buzog az erő. Valljuk be, a kukák fölborogatása, a sírkövek ledöntése nem igazán nemes feladat. Viszont végigmenni az országon, északról délre, több mint 400 kilométert, az már valami! Azzal föl lehetne vágni. Sőt! Vándorlás közben talán rátalálna élete céljára is az ember.
Maruzsné Kovács Éva
Salgótarján
