Az út előzménye az volt, hogy a Magyar Zarándokút egy Bács-Kiskun megyei turisztikai fejlesztési pályázaton nyert egy jelentős összeget, amiből útjelző mérföldköveket helyeztek el, kilátókat és pihenőhelyeket létesítettek, Szeliden felépült egy úti kápolna is, Dunavecsén pedig a városközpontban felállítanak egy, a zarándokutat jelképező kagylószobrot (a kagyló a spanyol Camino, a Szent Jakab zarándokút jelképe). Pályázat útján a spanyol kőfaragó, Miguel Angel adta a legkedvezőbb árajánlatot, és mostanra készült el vele. Ennek megszentelésére utaztunk ki néhányan.
A kirándulás önköltséges volt, de azt hiszem, nem lehetünk elég hálásak Szesztai Gyurinak, aki megszervezte az utat, tolmácsolt, és a GPS-t felülmúlva kalauzolta a kis csapatot (Rumi Imre, a Magyar zarándokút Egyesület elnöke, Molnár Gyula, Dunavecse polgármestere, Cserhátiné Kovács Edit „örökös zarándok”, Rumi Lajos, és jómagam, (aki lassan „zarándok-krónikássá” válik…)
Nem úgy indult az út, ahogy terveztük, mert a repülő csak másfél órás késéssel landolt és érkezett Madridba. Bérelt kocsival mentünk Valle de los Caidasba, ahol a késői érkezés ellenére a recepciós volt szíves megvárni bennünket. A sötétben csak annyit láttunk, hogy van egy domb, amin egy óriási kereszt sziluettje látszik.
Másnap reggel hűvös, ám napsütéses idő fogadott bennünket. Annyit már tudtunk, hogy a szálláshelyünk a Holtak völgyében lévő kolostorban volt. Megpróbáltunk feljutni a kereszthez, ám kiderült, hogy az út le van zárva. Kárpótolt azonban bennünket a csodás kilátás – a hegyek már havas csúcsokkal köszöntöttek bennünket. A hegycsúcs másik oldalán volt a sziklatemplom, amit 1939-57 között építettek a polgárháborúban elhunytak emlékére (az azonban hozzátartozik, hogy az építők között számos köztársaságpárti hadifogoly volt, és Franco tábornok is itt van eltemetve…). A templom impozáns, a sziklacsúcson épített kereszt magassága 150 m., a szélessége 47(!). A templomban arra gondoltam, hogy a belső méretek ugyanekkorák, és a tervezőt inspirálhatta a római Szent Péter Bazilika. Nagyon sok 16-17-edik századbeli gyönyörű goblein van a falakon, de a kb. 6x4 méteres méret szinte nem érzékelhető.
Továbbindulva vetettünk egy pillantást a spanyol királyok nyári palotájára, az Escoriálra (meg a hosszú sorokban kígyózó látogatókra), de indulni kellett, mert várt ránk Segovia. Leghíresebb látnivalója a római kori vízvezeték, ami még a múlt század végén is üzemelt! Bebarangoltuk a történelmi városrész (néha turistákkal teli) zegzugos utcáit, megnéztük az Alcazar erődöt, és a pompás gótikus katedrálist, amit a spanyol barokk (szerintem) túldíszített oltárai is jellemeznek.
Nem hallgathatom el, hogy a hosszú séta végén egy kitűnő kisvendéglőben fogyasztottuk el a többfogásos, nagyon finom, ám viszonylag olcsó ebédünket…
Tovább kellett indulnunk, mert úti célunk (Compostella) még messze volt. Kasztília kopár dombjai, síkjai nem jelentettek túl sok látnivalót az út során, de azért eltelt az idő. Este értünk Santiagoba, és még időben foglalhattuk el a szállást a Camino minden bizonnyal legnagyobb albergéjében (zarándokszállásában). Az emeletes ágyakkal nem lett volna gond, de reggel mindenki arról számolt be, hogy igencsak hűvös volt az éjszaka…
Úgy határoztunk, hogy egy kicsit megpróbálunk a Caminó szellemében menni, tehát reggel gyalog indultunk el, hogy megtapasztaljuk az utolsó szakaszt. 8 órakor kezdett pirkadni.. és elég hideg volt. Így nem csoda, hogy amint a városban megláttuk az első nyitva tartó kávézót, betértünk reggelizni. A pincérnő ugyan váltig állította, hogy azt az ételt, amit rendeltünk, csak délben szokták fogyasztani a mindennapi vendégek, de ez bennünket nem érdekelt, hisz’ nem vacsoráztunk. Ezután már jókedvűen „zarándokoltunk” be a városba, ahol egy kiadós séta után részt vettünk a bazilikában a déli ünnepi misén.
Ezt követően kiautóztunk Fi(ni)sterrébe, ami valaha tényleg a világ vége volt, itt kezdődött az „Óperenciás tenger”, manapság pedig a Camino végállomása, ahol nagyon sokan elégetik a bakancsukat, vagy pedig egy oszlopra felrakják valamilyen személyes tárgyukat. Ja, és itt van a Camino 0-dik kilométerköve is!
Azt tudtuk meg kitűnő vezetőnktől, hogy Spanyolhonban itt lehet kóstolni a legjobb polipételt. Hiába mentünk azonban végig a kikötőn, nem láttunk olyan éttermet, ami szimpatikus lett volna (ti. a pénztárcánknak…). És itt jöttek a véletlenek! Egy utcában azt láttuk kiírva egy épületre, hogy „Hungarian alberge” - természetesen piros-fehér-zöld dekorációval! Nyomban megálltunk, hogy megnézzük, de hiába csengettünk. Ekkor jelent meg a szomszéd bácsi, aki elmondta, hogy az üzemeltetők szabadságon vannak. Viszont kérdésünkre ajánlott kb. 50 méterre egy vendéglőt, ahol fantasztikusan finom polip ételeket fogyaszthattunk…
Este pont időben értünk vissza a kagylók megszenteléséhez, utána pedig még sétálhattunk a karácsonyi hangulatú városban is.
Más albergét kellett keresnünk, ami végül egy kis utánjárással sikerült is. Egyedüli vendégek voltunk, és senki sem fázott… Este azért még elmentünk egy vendéglőbe, de az volt a szerencse, hogy csak 3 szendvicset rendeltünk az italok mellé (ezeket is alig bírtuk elfogyasztani…)
Azt szavaztuk meg, hogy korán indulunk, és teszünk egy kis kitérőt Portugáliába, megnézzük Braganca városát, ahonnan a portugál királyi család származott (Portugáliában 1910 óta köztársaság van). A GPS megtréfált bennünket, mert egy földútra irányított (szerintem az Unió előtt csempészek használhatták…). Aztán sikerült visszakeverednünk. Maga a kisváros a várral és a dombon lévő kis házakkal nagyon hangulatos volt, mindenki szerint megérte a kitérő!
Madridra még maradt egy pár óránk. Azt hiszem, erre a városra is érvényes, amit valamikor Rómára mondtak: 3 óra alatt megnézheted azt, amit 3 hét alatt meglátogathatsz, és amit talán 3 hónap alatt megismerhetsz…
Nekünk az elsőből jutott egy kis idő.
Ki-ki majd eldönti, mennyit szán még a városra!
Miháczi János (krónikás)
