Tarisznya-ország az én hazám
500 km a Magyar Zarándokúton
Magam sem tudom, hogy jutott eszembe éppen ez a hasonlat, de az ember a tarisznyájába igen meggondoltan pakol, lévén, hogy csak a legfontosabb útravaló fér bele.
Szívem szerint javasolnám a középiskoláknak, hogy az érettségizők tarisznyájába a pogácsa, a bor, a só mellé tegyenek egy Magyarország-térképet. Azért, hogy soha ne tévedjenek el. Azért, hogy mindig visszataláljanak. Azért, hogy tudják, honnan indultak. Azért, hogy lássák, mi mindent nem láttak még itthon. Azért, hogy ne várjanak ötven évet, mint én. Amikor tavaly eldöntöttem, hogy nekivágok a Magyar Caminónak, még csak azt tudtam, hogy meg akarom csinálni. Hálából. Mert örök adósa vagyok és maradok is a jó Istennek a gyermekeimért, a családomért, az életemért, minden percért. Adni készültem – és kaptam. Ismét kaptam. Először is hitet, hogy képes leszek rá. Másodszor erőt, hogy az íróasztal mellől felállva, készületlenül tudok gyalogolni napi harminc kilométert. És nem utolsósorban csodálatos útitársat dr. Kiss Hajnalka kalocsai tüdőgyógyász személyében, meg azokéban, akik hozzánk csatlakoztak hosszabb-rövidebb ideig az út során. És kaptam az út semmihez sem fogható élményét. Amikor útnak indultunk Esztergomból, még nem tudtam, hogy mi vár rám, noha még az indulás előtti napokban is sok jó tanácsot kaptam dr. Font Évától a túrabotok mellé. Örültem, hogy nem nehéz a hátizsákom (9 kg), kényelmes a túracipőm és hogy nem esik az eső. Aztán elkezdtem küzdeni. Először csak a bazilikához vezető lépcsőkkel, majd a Pilis szívébe ívelő kaptatókkal. A Duna-kanyar látványa azonban visszatette a tüdőmet a helyére, és a szívem is rendeltetésszerűen működött tovább. És aztán jött a Pilis. Minden keservével és csodájával, a 800 km szintkülönbségével. Ebből még kétszáz méter is örökkévalóságnak tűnik a rutintalan zarándoknak, nemhogy 20 km. A Pilis hódításán legalább háromszor haltam meg naponta, úgyhogy tudom, milyen a feltámadás. Olyan, amiért érdemes meghalni!
Nem fogok, mert ilyen röviden nem tudok Önöknek, Nektek úti beszámolót írni, és mert bízom abban, hogy a gyaloglás közben született élményekből, gondolatokból, érzésekből egy könyv készülhet majd a közeljövőben. Csak azt tudom, hogy úgy láttam ezt az országot, pontosabban egy egészen kicsi szeletét, ahogyan autóból kizárt, de még a magasból sem lehet soha. A szemet gyönyörködtető látnivalók azonban eltörpülnek a mellett a lelki ajándék mellett, amit ezen az úton kap az ember. Az önmagaddal való találkozás, a belső utad felfedezése olyan erővel tölti meg az ember minden porcikáját, hogy megszűnnek a félelmek, az aggályok, eltompul a fájdalom és olyan magasba emel a lelked, hogy fel sem tűnik a talpadat parázsként égető vérhólyagok lüktetése. A két hét alatt kilenc vérhólyag keletkezett a talpamon, és Hajnalkának hála, szakszerű ellátásban részesültem, és hála a kereklevelű útifűnek, ami egy csodaszer a víz-és vérhólyagokra, egyéb sebekre. Szinte mindig volt készleten a zsákomban, és a kritikus napokon óránként cseréltem a leveleket a talpam alatt. Ha ez egy laza kirándulás, akkor már régen hazatelefonáltam volna, hogy jöjjenek értem, mert nem tudok menni. De menni akartam és mentem – néha befelé sírva, összeszorított fogakkal. Néha órák teltek el úgy, hogy semmit sem szóltunk, néha elbeszélgettük a zarándokjelet és plusz három kilométert is megtettünk, mire észrevettük, hogy rossz az irány. Ahogy teltek a napok, úgy lett egyre nehezebb minden lépés, úgy lett nehezebb a hátizsákom. Rideg László azt mondta egyszer nekem, hogy elérkezik a pillanat, amikor még az üres írólapot is kidobja az ember a hátizsákjából. Nos, Fajszon el is érkezett, még a gyógyszereket is kiszámoltam a hátralévő napokra. Két reklámszatyornyi holmit hagytam a szállásadóknál megőrzésre.
Annyi mindent szeretnék megosztani veletek, ami számotokra is erőt ad, ami arra buzdít, hogy merjetek útra kelni és megtapasztalni ennek az útnak az ajándékait, és gyűjtsétek be az adományait. Mert mindenki képes rá, kortól függetlenül. Ez nem hőstett, nem mártírság, nem büszkeség. Nagyszerű önismereti tréning, a lelkünket tisztító kúra, az agyunk nagytakarítása és a nagy találkozások pillanata. Az út elkerüli a világot, rajtad kívül senki nincs, csak a természet és Isten. No, őt ezen az úton nem tudod kikerülni és persze nem is akarod. Sokan bizonyára legyintenek, hogy micsoda közhelyek, pátosszal átitatott szavak.
De ez a zarándokút lényege – és ez a különbség a túrázás és a zarándoklat között. Másként és másra figyelsz. A túrán a kakukkszó talán fel sem tűnik. Nekünk az iránytűnk lett és vártuk minden reggel, és ő jött velünk végig az úton, mint egy őrzőangyal. Végig a Pilisben, a Budai-hegyekben, majd a Duna mentén, a töltéseken, csatornapartokon, a pusztában. A tizennegyedik napon aztán csend lett. Mecseknádasdon ránk szakadt az ég, és elmosta az eső az utolsó négy napunkat. Nem tudtuk befejezni a zarándokutat, pontosan száz km lett volna hátra a Mecsekben Máriagyűdig. De még ez a csalódás is hálára kötelez, mert alázatra tanított. De szeretnénk befejezni, és elmondani hálaimánkat a máriagyűdi kegytemplomban.
Eltelt egy év….egy hosszú év azóta, hogy kényszerű véget kellett vetnünk zarándoklatunknak az időjárás miatt. De nem tettünk le arról, hogy befejezzük és a hátralévő több, mint száz kilométernek április végén fogtunk hozzá. Bevallom nem annyira készültem, mint tavaly, de tudtam, hogy csak így teljes a zarándoklatom, ha befejezem. Úgy hittem könnyű lesz, hiszen csak öt nap gondoltam magamban. De már a szekszárdi borvidék is feladta a leckét, de csodálatos volt az elsők között felmászni az új kilátóra és gyönyörködni a szekszárdi dombság szőlőültetvényeiben, nézni a végtelenbe, ellátni szinte szűkebb hazánkig, az otthonunkig, ahonnan indultunk újra, ezúttal négyen a Mecsek titokzatos és sejtelmes kaptatói felé. Emlékszel kedves olvasóm, néhány sorral feljebb a Kakukkról írtam, aki kísérőnk lett tavaly. Hitem szerint égi kalitkából eresztve jött ismét elénk és kedves hangjával üdvözölt az első órában. Olyan világ zajától elzárt és óvott településeken vezet az út, amelyről soha nem hallottam azelőtt. Tudtam is én, hogy Grábocon még pópákkal is találkozhatunk az ortodox kolostorban és hogy Ciko a legmesésebb kis falucska a Mecsek lábánál, Ófaluról nem is beszélve. Az új csoda Püspökszentlászlón ért, nem csak a festői környezet miatt, hanem mert az Életvezetés Házában otthon lehettünk és a kert modern üveg stációi valami egészen új varázslattal késztettek térdre egy fohász erejéig. Itt találkoztuk két zarándokkal, akik nem voltak beszédesek, de hallottuk a vacsoránál óhatatlanul is, amint megosztották egymással lelki élményeiket. Mi aztán tovább mentünk reggel a szakadó esőben, bebújva kabátjaink és a Mecsek lombjainak védőernyője alá. A második lépésnél bokáig cuppantunk a sárba, de mit sem számított, hiszen közel volt már a cél. Gondoltam én. De egyre messzebb került. Akkor kaptam csak új erőre, amikor elállt az eső és a medvehagymás erdő mélyén ismét megszólalt a kakukk madarunk. Minden lépéshez tudnék kötni valami egészen egyedi élményt és érzést, ebből a napból azonban a „vén szatyor” marad meg örökké.
Vonszoltam testem és lelkem a Mecsek hátán, egyre távolabbról láttam a tévétornyot és az előttem haladó zarándoktársaimat is. Sírtam. Fennhangon, szabad folyást adva könnyeimnek, hogy nem bírom tovább. Nem visznek a lábaim, elhagy minden erőm. Imádkoztam nyöszörögve. Már „meghalni” készültem, amikor visszanéztem és egy öregember sziluettjét fedeztem fel, aki egy szatyrot lóbálva az egyik kezében, a másikban bot, sűrű léptekkel igyekezett felfelé. Gondoltam magamban: szép, ha ez a „vén szatyor” is utolér… és utolért. Akkor láttam, hogy nem vén szatyor. Egy kedves, mosolygós, erős asszony, mint megtudtam mindjárt hetven felé és már megjárta a Caminot, mert választ akart kapni sok kérdésére. Utolért és vitt magával, a meséivel, a gondolataival, a lelkével, a történeteivel, csak mondta, mondta szünet nélkül, miközben észrevétlenül a fejemre olvasta a hibáimat. És egyszer csak döbbentem tapasztaltam, hogy autók jönnek és mennek körülöttünk. Ez az asszony megmentett engem, felhozott a mélyből. És ahogy jött, úgy tűnt el az egyik utcában gyors léptekkel. Talán egy új zarándok megmentésére sietett, de hinnem kell, hogy azért kaptam Őt meg egy órára, mert akkor erre volt a legnagyobb szükségem. Ez az én aznapi történetem, de mindenkinek van egy napi története legalább, aki útra kel a Magyar Zarándokúton.
És lehet-e magasztosabb fennköltebb ajándék egy zarándoknak, egy anyának, akit ráadásul kiválasztott az Úr azzal, hogy papgyermeket nevelhettem az Ő szolgálatára, mint azt, hogy a máriagyűdi kegytemplomban hallgathattam meg az anyák napi szentmisét… És itt újra találkoztunk a két püspökszentlászlói zarándokkal, akik szinte kicserélődtek az út végére…
Kedves zarándoktársak, leendő zarándokok! A zarándokút rögös és nehéz, mint az élet. Ez is csodálatosan igazolja, hogy átutazók vagyunk a földön, ajándékba kapunk mindent és mindenkit. Érdemes hát gyönyörködni az ajándékainkban, örülni azoknak, és nem vágyni mások ajándékaira, mert lehet, hogy az keresztként nehezedne a mi vállunkra. Mindenki a saját tarisznyáját őrizze, és ne felejtsen hálát adni érte naponta Istennek. Supka Éva
Lábjegyzet: Tavalyi álmom valóra vált. Idén májusban, minden kiskőrösi ballagó középiskolás diák, közel háromszáz fiatal a tarisznyájába kapta meg azt a névreszóló képeslapot, melynek egyik felén egy Magyarország térkép látható, a másik felén pedig az alábbi hazaváró idézet.
„Jöhet bármi, te mindig tudd, hogy
áldott itt e föld,
a hömpölygő folyók,
az erdők és mezők.
Ez az otthonunk itt kell élnünk,
múltunk és jövőnk,
minden hozzá fűz,
álma bennünk testet ölt.
Jöhet ezer új barát,
sose keress új hazát.”
(Csézy: Ez az otthonunk)
Szeretném, ha jövőre országos mozgalommá érne és minden magyar végzős útravalója között lehetne ez az üzenet.
Kiskőrös, 2015. május 26. Supka Éva
