Bárdos Emőke beszámolója - 2. rész

Printer-friendly version

 

Az élet fintora és a technika ördögei, no meg azóta egy Zsombor névre hallgató 7 éves kis pöcsös, megakadályozta, hogy befejezzem a mi utunk leírását. :-D

Ott legbelül tudtam én, hogy végére kell érni az írásnak is, nem csak a megtett útnak. Inspirációra vártam? Talán. Kifogás persze mindig volt, hogy épp miért nem, de aztán eljött a pillanat és íme 8 év után előkeresve az útinaplómat folytatom és újraélem.

 

5. nap, augusztus 3. Kalocsától – Bátaszékig 66 km

A csilingelés megszólalt a szokott időben természetesen 6,55-kor az egyik, majd 7.01-kor a másik. Mindig biztosra megyünk, bár nagyon kedves szállásadó Terus nénink felajánlotta, hogy kelt minket, de mi nem akartunk kiesni a ritmusból, hiszen ő nem jön velünk. J

Itt az idő, kelni kell, indult a napi rutin. Pakolás, zacskók zörögnek, minden a helyére pontosan, mert másképp borul a rendszer. Mániákusan ugyanoda pakoló vagyok. Otthon a szekrényekben is, minden tányér, minden pohár mindig ugyanott legyen. Nagyon zavar ha nem és átpakolom, megigazítom. A táskában is szeretem tudni, hogy ha bármire szükség van, tudom melyik sarkában találom.

A kávé illat keveredik a lángos illattal. Valami mennyei! Drága Terus nénink kitesz magáért, nekünk meg kellemetlen már ez a gondoskodás. Terus néni anyu lánykori barátnője, iskolatársa volt. A Kalcosai minta szinte egyetlen fenntartója, hímezi, festi, gravírozza. Csodák kerülnek ki a keze közül és nem mellesleg népviseletben táncol és énekel. A lakása tele a népművészethez kapcsolódó eszközökkel, mintákkal. Jó itt lenni.
A kávé életmentő, a lángos friss, meleg és nagyon finom. Indulnánk, ill én nagyon, mert tudom, hogy sok km vár ránk ma, 66 !!!, de persze Gyuri habitusából adódóan még ez, meg az….. telnek a percek, én tűkön, amikor kitalálja, hogy nézzük meg a Tescoban, hátha kapni betétes biciklis nadrágot. Uhh..erre nem számoltam, bár értem, hogy kényelmetlen, meg kellemetlen, hogy az ülés töri az ülepét, de én MENNÉK!!!
Csomag nélkül nyeregbe, irány a Tesco, Terus néni még visszajövünk!  Nem volt szerencsénk, de legalább bemelegítettünk.

Felmálháztuk a drótszamarakat. A tegnapi szülői ellátmányt ott akartuk hagyni, mert féltem, hogy összenyomódik minden, de a „felnőttekre” hallgatva csomagoltunk zöldséget, gyümölcsöt és a nagy tiltakozás ellenére Terus néni isteni lángosa is bekerült a táskába. Már tényleg kínos volt, hogy még útravalót is kapunk a szálláson és vacsorán és reggelin felül. Számunkra egyértelmű volt, hogy útközben, mint eddig is, megállunk valahol és amit találunk, megkívánunk megesszük.
Már gurulnánk ki a kapunk, amikor vendéglátónk fia érkezik és kérdezi, hogy merre tartunk? Természetesen ő tudott egy rövidebb és jobb utat. Kételkedve fogadtuk, mert mi felkészültünk és nem szeretünk menetközben változtatni, ha csak nem nagy a kényszer. Teruskánk megint felnőttként győzködött, hogy csak hallgassunk a fiára, mert nagy természetjáró, ismeri a környéket, mint a tenyerét. Jó! Oké! Elfogadjuk, csak induljunk már. FÉL 10 volt!!!! Én totál ideges voltam, hiszen melegedett az idő és tudtam, hogy 66 km az nagyon sok az előző napokhoz képest.

Tekertem, nyomtam neki, mintha az életem múlna rajta és pillanatok alatt a Duna partra értünk, ott fel a gátra, ahogy útbaigazítónk mondta. És az első döbbenet, hogy milyen jó a felnőttekre hallgatni, megpillantottuk a sárga nyilat. <3 A ZARÁNDOKÚTON vagyunk! Nem is értem, hogy ezt miért nem gondoltuk járhatónak a biciklis tervezéskor. Máig nem értem, de most már örülök, hogy itt vagyunk. Annak ellenére, hogy rettenetes tekerni rajta. Földes, kavicsos, a kerék folyton kipörög a köveken. Folyamatos egyensúlyozás, nagyon kell koncentrálni és erővel tartani a kormányt. És a nap tűz! De nagyon.

Egy –egy pillanatra körbe tudok nézni és észlelem, hogy milyen gyönyörű helyen megyünk. Dús zöld növényzet, no persze, mert a vízparton, hogy is száradhatna ki. De nincs sok idő mélázni, mert a kormányt kirángatja a sok kő a kezemből.
Meleg van. Megállunk inni, mert azt sem lehet menetközben. 24 km-t kell ezen a gáton megtenni a Szent László Hídig, az M9-esig.  Ekkor tudatosul bennem, hogy itt nem nagyon lesz boltocska enni-inni való, nyalánkság….hhuuuuamindenit. A felnőttnek mindig igaza van 2. esete. J
A nap szinte éget. Jól jött a tegnap vásárolt sapi, a fejembe nyomom és kenjük magunkat a naptejjel, hogy ne égjünk meg legalább. A várva várt hídhoz érve árnyék híjján a napon ücsörögve megpihentünk elmajszoltuk a szülőktől kapott gyümölcsöt, felnőttre hallgatás 3. esete. Utolsó pillanatban még a kosarunkba pottyant egy nagy üveg víz és éreztük, hogy hamarosan örülni fogunk ennek a 4. esetnek.

A hídon átkelve folytattuk utunkat a Sió gáton, de fogalmunk sem volt, hogy hány km még a következő állomásunk Palánk. Így nem maradt más, mint tekertünk a füves, földes, göröngyökkel, kövekkel teli gát tetején a tűző napon. Erőnkön felüli volt ez a terep. Próbálom magam nem sajnálni és nézem Gyuri hátát, ahogy folyik rajta a víz, a pólón keresztül is jól látszik a lecsorgó, sós nedvesség, amikor jön szembe egy traktor. Egy traktor a gáton! Az ugye meg van, hogy egy nyomsávos a helyzet? A port felveri maga mögött, hiszen szárazság van és persze meleg.  Még nem tudom, hogyan kerüljük el egymást, de aztán rájövök, hogy ezen gondolkodni olyan felesleges. Mindig mindenre ott a válasz a megfelelő időben. És ebben a pillanatban már látom, hogy Gyuri húzódik félre egy kitérőben. Hát persze, hogy itt kellett találkoznunk a járművel, nevettünk, mert tudjuk és hisszük, hogy véletlenek nincsenek.
Ha már kihúzódtunk, ebédidő, harangoznak, no nem a közlei faluban, mert az sehol nincs látóhatáron beül csak fű, fa, meg víz. Hanem a gyomrunkban. Nézünk egymásra, hogy annak a lángosnak bizony most nagy hasznát vesszük. 5. esete a felnőttek igazságának :-D. Pillanatok alatt eltűntettük, mi magunk is megdöbbentünk mennyire éhesek voltunk. Nem sokáig voltkedvünk pihenni a traktor hagyta porban a perzselő napon, így haladásra késztettük magunkat, még ha lassabban is de jussunk előre. Nem tudtuk hová tartunk, mert ez volt az útitervünk, de továbbra sem bánom, hisz az aszfaltos forgalmas országúttól ez százszorta jobb. Izgalmas volt úgy menni, hogy nem tudni mikor érünk oda, amit nem tudunk hol van. Itt-ott felbukkan a Sió egy –egy szakasza, de Gyuri valahogy mindig azt hiszi épp egy kis tavacskát látunk. Próbálom elmagyarázni neki, hogy nem, ez itt a gát, tudod, ahol a folyó kiönthet és ez védi. De ő újra és újra tavakat vél felfedezni. Én már csak nevetek rajta…
Zötykölődünk a köveken tovább, koncentráltan tartva a kormányt és bele-bele ugrik a fejembe, hogy jajjj, csak itt ne kapjunk defektet! Ezzel a lendülettel el is hessegetem a gondolatot, mert nehogy már idevonzzak egy nem kívánatos eseményt. Itt a fogalmam sincs hol vagyunk közepén pánikba esnék. De miért? Hiszen van szerszámunk, van pótbelső, minden. Felkészültünk erre az esetre is. Gyuri ért is hozzá, én persze nem. Lehet, hogy ez zavar? Na, de nem most szeretnék megtanulni defektet szerelni, azt biztosan tudom.
Közben eszembe jut, hogy a Palánki állomásunk, - ami csak köztes állomás, nem itt szállunk meg, csak megpihenünk és a pecsétünket mindenképpen begyűjtjük, majd tovább megyünk – a kapcsolattartó számát nem írtam be a kis füzetembe. Hoppá! Segítség kell, mert fel kellene őt hívnunk, mert ugye ez a mánia, hogy szóljunk oda mielőtt érkezünk Jó! Szólok, de nem tudom hol vagyok és nem tudom mennyire vagyok attól, ahova tartunk. Gabi barátnőmet kérem segítségül,  a neten pillanatok alatt megtalálja, felhívjuk az illetőt, aki lemondja, hogy a gáton teljesen jó helyen vagyunk, majd lesz egy vízmű, és utána valamikor a Sió híd. Azon átkelve balra megtaláljuk őket. Szuper! Nyomjuk tovább az égető napon és már kitikkadtam, a lábam alig bírja ezt a nehéz terepet…. de nem adhatom fel. A vízmű látványa megnyugtat. Végre emberek. Egésznap senki és semmit nem láttunk a természet csodáit leszámítva. Útbaigazítanak minket, hogy tovább a gáton, már hamarosan ott vagyunk, nyugi. El sem lehet téveszteni! Persze, hiszen a fene akarna a susnyásba tekerni. J
Végül megpillantjuk a várva várt hidat. Balra tőle látjuk a fólia sátrakat, amit a kapcsolattartó említett. Gáborral futunk össze, aki a terepet rendezi, de jöttünkre abbahagyja és kedvesen beinvitál minket a birodalomba. Érdeklődnek, kérdezgetnek minket, de mi alig pihegünk. Mint megtudtuk 40 km-t tekertünk a rekkenő hőségben, minimális pihenéssel. Húúúúú…. megkapjuk a pecsétünket és melegvízért esedezünk, hogy a tarisznyából előkerülő kávézáshoz szükséges kellékek segítségével egy forró feketéhez jussunk. Nincs semmi lehetőség forralásra, csak ami a csapból jön meleg víz van. Mindegy, már annak is örülünk és lerogyunk a fa alá a padra. Délután 2 óra elmúlt és először vagyunk árnyékban. Jól esik.
De gondolok egyet, előveszem a hálózsákom és leterítem a fűre és elheveredek. Olyan jól eső érzés járja át minden porcikámat, hogy kinyújtózhattam, hogy el nem tudom mondani. Gere Péter is befut, akivel telefonon beszéltem. Érdeklődik ő is, váltunk pár szót, hogy azért megyünk tovább, emrt egy másik nagyon kedves ismerős is útbaesik és szívesen elszállásol minket. Igaz kicsit kiesik a zarándokút vonalából Bátaszék, de nem baj, beiktatjuk és majd onnan visszakanyarodunk .Megérti, örül nekünk , bíztat, hogy nézzük meg azt a birodalmat pihenés képpen és fut tovább.
Gábor és Gyuri neki indulnak. Én megmondom őszintén, ha akkor egy lépést is meg kell tennem , meghalok. Mivel várt még ránk 26 km, így inkább hevertem és naplót írtam az ÁRNYÉKBAN! Megtudtuk, hogy itt viselkedés zavaro , problémás gyerekeket nevelő iskolából járnak ide gyerekek gondozni a fólia sátrakat és elsajátítják a zöldség termesztés tudományát. Nagyon tetszett ez a nevelő munka és Gábor lelkesedése, ahogy erről beszélt. Ő ott van otthon, azt éreztem.
A kezekben szatyrok, a szatyrokban uborka, paprika, nekünk ajándékba, kedvességből, szeretetből és mert zarándokok vagyunk J
Elfogadtuk, hiszen jól fog az jönni, már tudjuk.

Feltöltődtünk testileg lelkileg, hogy nyeregbe pattanva keressünk egy közértet Szekszárdon vízvásárlás szempontjából.
Szokásosan csak egyikünk tud bemenni vásárolni, mert a felnyergelt bringált nem lehet őrizetlenül hagyni. Minden kincsünk a biciklis táskában van: pohár, tiszta ruha, kávé, gyógyszerek stb. Elengedhetetlen kelékek egy ilyen hosszú úton. Szekszárd fő utcáján most én várakozok bicikli őrzőként, Gyuri a vásárló. Elmélázva, még töprengve az előttünk álló kilómétereken egyszer csak egy cigányasszony terem mellettem…. Alapvetően szoktam/tunk segíteni a rászorultakon, de most zarándok vagyok … Nem éreztem szükségét a támogatásnak, így kedvesen, de leráztam. Gyuri megérkezett egy kis citrommal a víz mellé, amiért nagyon hálás voltam, mert a vítől már kiütést kaptam. Valahogy ő ráérez ezekre a dolgokra. Nekem nem jutna eszembe, csak az, hogy valami hiányérzet van. Jó lenne valami íz, de nem találom ki, hogy CITROM. Magam sem értem, hogy miért, de Gyuri ebben sokkal jobb. Na, most úgy tűnhet, hogy egy ilyen egyszerű citromból miért csinálok ilyen eszmefuttatást, de aki mögé néz tudja, hogy itt nem csak a citromról van szó. J

A csavart fagyi sem maradhatott ki, mert egyszerűen mindennap kell valami édesség, annak ellenére, hogy a gyomorsavamat felnyomja és ég, meg fáj, meg minden bajom van…. Persze nálam a csodabogyó, ami ezen segít, így hát fagyi után 3 szem abból is lecsúszik. Ez a candida fura dolog. Az ember olvas róla, hogy létezik, és aztán érzi, hogy valóban. Nem csak újságcikk, hanem valóság. Ezért figyelek magamra, mert fontos vagyok magamnak. Teszek érte és ellene is, mármint a gombákért.

A városban a biciklis közlekedés érdekességeit tapasztaljuk. Senki nem figyel senkire. A gyalogos a biciklisre, a biciklisek egymásra sem és az autósok….. na erről talán ne is beszéljünk. Főúton megyünk, mert itt a zarándokúti kitérőn nincs festett sárganyíl, alternatívaként jöttünk erre. Saját döntés volt! Balról bármikor, bárki csak úgy kivágódhat minden lassítás nélkül . Jobbkéz szabály nem létezik. Egy ilyen helyen valahogy volt egy megérzésem, hogy mintha jönne valaki… lassítok, pedig hát kanyarban én sem látok :-D…. és tényleg! Olyan satu fékkel állt meg az illető, hogy szinte visított az aszfalt. Mindketten megdöbbentünk, de ő jobban. Megérzés volt vagy teremtés? Ki tudja már. Mindenesetre a szívem a torkomban, gondolom neki is. Basszus, majdnem összementünk. A gyalogosnak hiába csengetsz, meg se hallja, meg hát ő az úr, nehogy már csak úgy pusztán emberségből félre álljon, ez csak egy hülye biciklis. Nincs, legalábbis 8 évvel ezelőtt még nem volt kultúrája ennek. De lesz. (?) éreztem akkor és azért valljuk be valami változott.

Kerékpárúton tekerünk ki a városból Bátaszék felé, ahol a szállásunk lesz, régi szülői baráti házaspárnál. Külvárosi panelsor mellett haladunk el, amikor is megpillantom a garázsból kialakított bicikliszervízt. A véltóm a kezdetek óta a 3. fokozattal vacakol. Olyan fura hangot ad, „kerreg”, ahogy a szaknyelv (vagyis én) fogalmaz. Nézessük meg. Ha már egésznap azon izgultam, hogy jajjj, csak most ne történjen semmi a gáton…. ott nem is történt. Hát nem megúsztuk? Viszont, ha „szembejött” a szerviz, akkor annak oka van.
Fiatal srác – hát ki más lenne- van a boltban. Elmondom mi a gondom. Állványt hoz, felteszi, megnézi. Hümmög… hát tényleg nem jó. Nem ugrik oda, ahova kell a váltáskor. Szét nem akarja szedni … (???) nem beszélünk ennek okáról .Ő nem mondja, mi nem kérdezzük, ez amolyan egyetértés köztünk.
Azt mondja, most valami csúnyát csinál, ne is nézzek oda. OK. Egyébként, ha néznék, se érteném. Hanghatások voltak, mintha oda b---ott volna egyet neki egy jó nagyot. Közben kedvesen érdeklődik honnan jövünk, merre tartunk, esetleg útközben nem történt-e valami , ahol benyomódhatott a váltó, stb. Nem emlékszem semmi ilyenre. KÉSZ! hangzik én meg csak nézek. Nem is történt semmi vagy mégis?  Kérésére kerülök egyet vele, váltok le és fel és ezt többször is egymás után. Bár próbáltam Gyurira passzolni ezt a feladatot, de a srác határozottan rém szólt, hogy : „Kié ez a bicikli?”
Értem én, az enyém. Ha már használom, akkor felelős is vagyok érte. Világos. A váltó szupi lett, ez az oda ……s jót tett neki :-D
A mivel tartozunk kérdésre meglepő válasz érkezett: Jó utat! Nagyot néztünk. Nem vagyunk hozzászokva ehhez pestiek, hogy a Lánchíd ingyen folyik bármerre is. De ilyen napok vannak mostanában. Kapunk ezt és azt is, meg amazt is. Köszönjük FŐNÖK!
A srác gyorsan elköszön, bocsi, de munkája van, jó utat nekünk. Gyorsan kell ocsúdni ebből a hihetetlen emberi hozzáállásból, mert még mindig van kb. 20-25 km.

A közeli MOL kútnál kerék nyomás ellenőrzés. Én ezeket mindig olyan fölösleges időtöltésnek, sőt, időhúzásnak élem meg. Ugyanakkor tudom, hogy Gyurinak ez az előre látása, gondoskodása óriási felelősségteljességről árulkodik. Ez biztonságot ad nekem, még ha morgok is érte. (persze csak magamban) Telefonálunk szállásadó Marikának, hogy kb 1,5 óra és ott vagyunk, közben elkortyoljuk a kávénkat.

Utolsó etap mára. INDULÁS! Elég sokáig kerékpárúton haladunk, ez mindig öröm és megnyugtató, biztonságot adó. De ahogy lenni szokott, minden jónak vége szakad, és a főútra kényszerülünk, dimbes-dombos útszakasz. Föl-le, ahogy a Pom-Pom mesében. Csak ő az ágon hintázott, mi pedig az aszfalton. Autók zúztak el mellettünk, nagy sebességgel. Süvített a fülembe a menetszél és az aszfalt – kerék súrlódás. Jaj! Fáradt vagyok. Hosszú volt a nap. Ilyenkor már rég szálláson voltunk más napokon, most pedig még mindig tekerünk. De a gondolataimat eltereli, hogy valami rettentően csípi a szememet. Törölgetem menet közben, de hiába. Én megyekelöl újra, Gyuri látja a kínlódásomat, de hagyja, hogy én irányítsam a dolgot. Meg kell állni, nincs mese, mert nem bírom tovább. Alig elindultunk…. mi a franc van? Idegesítő, hogy az utolsó km-eket, ami egyébként még 20km kb , mindenféle körülménnyel  küzdve kell megtenni? Mégis maradni kellett volna a fóliasátras helyen? Elég lett volna mára annyi? Már rég nyugiban lehetnénk, kinyújtózva , lefürödve. De neeeem, mi vagyis leginkább én, okoskodva megterveztük, hogy ez a mai napra kell. Miért is? Erőpróba? Talán. A korlátok átlépése? Talán. Egó? Talán.
Papírzsepi elő, törölgetés. Kicsi hideg vizes borogatás, kimosás. Talán megnyugszik a szemem. Az igen, de a lábam nehéz, az agyam zakatolja, hogy ELÉG mára. KÉSZ. ENNYI. És még mindig van 15 km. Bakker, ezt hogyan fogom letekerni? El nen tudom képzelni. Nincs kiút, hiszen nincs útközben se település, se zarándokszállás, se semmi. Szóval árokpart vagy 15 km.
Könnyű kitalálni mit választottam. Elég jól szimbolizálja az életemet ez az út. A határaimat feszegetem és a feladás előtt 1 lépéssel mindig jön egy szikra, hogy folyt. köv. Most így 8  év után, ahogy ezt írom, épp egy ilyen pillanatban vagyok. Ezek a fránya véletlenek. Valahogy az élet ismétli önmagát.
Én megyek elöl ismét, Gyuri ehhez ragaszkodik, hogy lásson, ha bármi adódik . Majd ő felveszi az én ritmusomat. Ez nagyon jól esik. Azóta is ilyen, Figyel rám, törődik velem és fontos neki, hogyan érzem magam.
Nem is emlékszem hogyanérünk Bátaszékre, de egyszer csak ott vagyunk. Mintha egy kapcsoló kiiktatta volna a „fáradt vagyok „ érzetemet” . A kapuhoz érve Marika elénk jön, szeretettel fogad, hiszen régi ismerős. Kipurcantam érzésem van. Áfonya a macska és Félix a kutya is örvendezik nekünk a sosem látott ismerősnek.

Bicikliről lecuccolunk, bepakolunk. Vacsora. A sors fantasztikus keze megint: csülkös bableves!!!!  Házi gyúrt tésztával!!! Ezt azért ugye el tudjátok képzelni, hogy néhány nap tekerés után milyen jól tud esni egy házi, FŐTT kaja? Nem, fogalmatok sincs. :-D Csak akkor lesz, ha neki indultok, higgyétek el… ja! és csípős, ahogy kell. És otthoni, anyu íze van. hmmm. Mennyei manna! Felénk, Bács megyében az a szokás, hogy belefőzik a fehér babot a levesbe az „izijé”, de aztán leszűrve a babból főzeléket készítenek a leves pedig bab nélkül a sok zöldséggel, hússal marad tápláló. Ez itt, Tolna megyében is így készült most, számunkra, táplálékul és vérré vált. Gyuri a főzeléket is megkóstolta, én csak 2x szedtem a jó sűrű levesből. Persze a jó hideg sör is lecsúszott rá. Belsőleg már jól vagyunk. A külsőségeket is rendezni kell. Fürdés és sajna a mosás sem maradhat el. Nincs már mit felvennünk. Az eső miatt szinte mindenünk nyirkos, azt is mosni kell, amit egyébként nem kellett volna. És ekkor elhangzik Marika szájából, hogy SZÁRÍTÓ GÉPÜNK VAN! – bátran adjatok ide mindent. Jesszusom, ez valami XXI. század? Nevetünk persze, de gyorsan cselekszünk. A fehéreket, pár darab kézzel kimosom, a színeseket géppel rövid programon átmossuk és mehet a szárítóba. Rövid időn belül friss, illatos meleg ruháinkvannak.
Gyakorlatilag mindenünk tiszta lett most, így napokig el leszünk megint. Jó érzés ez, mert sosem tudjuk mi vér ránk másnap. Kicsit beszélgetünk még , az élet dolgairól és megpróbálunk világot megváltani, de oly mértékű  a fáradság rajtunk, hogy a naplóírás csak részleteiben vasul meg, szinte címszavakban.

Beájulunk az ágyba, a párnát nem érte el a fejünk és már aludtunk is. Vicces, de ez tényleg így van :-D Sajna a sör megtette hatását, hajnali 3-kor ki kellett mennem. Hát nem esett jól ,de kb. visszaájultam :-D Mély alvásba.

 

folyt.köv a 6. nappal: amiből kiderül, hogy vacsorára igenis mennyei a túrósrétes sárgadinnyévelJ de előtte egyéb kalandok 

 

6. nap. augusztus 4. Bátaszéktől – Bólyig 43 km

Mindig nehéz az ébredés, pedig nem hajnal van, kb 7 körül lehet. Húz az ágy. De aztán kattog az agy, menni kell.

Ruhahajtogatás, módszeresen, szokásosan össze és bepakolás. Mindennek helye van és ugyanoda kerül, mert ott fogom keresni.
Valahogy Gyuri is elboldogul ezzel :-D
Reggelire kedves Marikánktól házi kolbászt kapunk, hangsúlyozom: HÁZI KOLBÁSZ. hmmm, érzitek az ízét ugye? És háziszalámi, kávé, kalács. Túlevés nem érvényes, mert akkor nehéz a tekerés, de az ízlelőbimbóknak is eleget kell tenni, szóval minden falatot mennyei mannaként rágok meg és élvezem az ízhatást.
Az útra is kapunk ellátmányt, 2 szelet kalács, egy kis szalámi, 1 üveg víz. Kb ennyi fér a kosárkánkba előre. Remélhetőleg ma nem a gáton megyünk és útközben lesz lehetőségünk pótolni, ami elfogy. A csomagjainkkal kicuccolunk az udvarra, lepakolunk a hintaágyba, hogy a garázsból kitoljuk a bicikliket. Gyuri megy elsőnek és csak azt hallom, hogy húúúú…. Mi a baj? Megyek utána gyanakodva, hogy valami gáz van. Pfffff…. az első kerék leeresztve. Én szokásosan mér láttam, hogy kész itt vége mindennek, maradunk és vonattal hazamegyünk. De háta  ffi azért ffi, hogy megoldja. Marika előkapta az autós pumpát és Gyuri felfújta a kereket és lőn, a levegő benn is maradt. Ekkor már én is vagányan mondtam, hogy jaaa, csak ennyi, hát akkor induljunk. Táskákat felcsatoltuk, kötöztük, kapcsoltuk. De azért a gondoskodó felnőttség ma sem maradt ki. Marika útbaigazít minket a kerékpárbolthoz, hogy azért nézessük meg és belsőt legalább vegyünk, ha bármi van. Megnyugtattuk, hogy van nálunk, de betérünk oda mindenképp. Megtaláltuk, de szervízeléssel nem foglalkoznak, csak eladással. Emlékeztek? Első nap a Pilisben Gyuri elhajította a bicikli kitámasztóját mérgében, hát  most ezt legalább pótoltuk. Tovább gurulunk Bátaszék belvárosában megállunk a csodálatos templom előtt. Gyuri fotóz, mert emellett nem lehet elmenni csak úgy. Különleges hangulata van ennek a monumentális épületnek. Jó a közelében lenni, megnyugtató.

A táv 43 km, egészen Bólyig vagy ahogy ők mondják, Bólyba megyünk .Még reggel hívott a szállásadó, hogy kb mikor érkezünk. Jaj, neee, már ez is kezdi. Mint írtam ez egy alternatív útvonal, Bólyban magunk intéztük a szállást és egy felújítás alatt álló kollégium befogadott minket. Aki hívott Gallai Emőke J Nagyon megörültünk egymásnak, hiszen ez egy ritka név és ő még sosem találkozott senkivel, akit így hívnak és ő annyira vár minket és annyira boldog. Megörültem ennek a kedvességnek, jól esik és jó volt hallani, ahogy ő áradozik és várakozással teli. Egyeztettük, hogy kb 4 körül megérkezünk, de hát annyi mindentől függhet ez még.

Főútvonalon megyünk ma szinte végig, így izgulok kicsit. Pláne, hogy az eső el kezdett csöpörögni. Elővettük az esőkabátot, hogy ha nagyon szükséges kéznél legyen. Alig érünk ki a városból szükség lesz rá. Ó jajjj. Borzasztóan esik, a nadrágot is fel kell venni . Merthogy olyan esővédő megoldást kerestem, ami teljesen véd minket egy ilyen helyzetben. Félre álltunk és felvettük a kikericssárga gumisderekú vízálló nadrágot és hozzá a kabátot, kapucnit a fejbe és már mehetünk is tovább. 4 sávos úton haladtunk a Tolna megyei dimbes- dombos, kamionokkal teli úton. Az eső szakadt, a nagy járművek ezerrel mentek el mellettünk….. Nehéz volt tekerni ebben a nadrágban. Nem nyúlott, merev volt nagyon és az izzadság  miatt tapadt ránk, . Kicsit kezdett elegem lenni: nem elég, hogy dombos vidék (pedig azért választottuk ezt, és nem az eredeti útvonalat, hogy ne kelljen annyit hegyre fel –le menni, de hát a szélélt azért csak elcsíptük), 4 sávos út, az eső esik vagy inkább szakad és még a védőruha sem használható. Megmondom őszintén elkeseredtem és megint fel akartam adni. Normális vagyok, hogy itt kínzom magam? Mi értelme ennek? Ahelyett, hogy valami medencében áztatnám magam itt ázok az esőben, sárban? Hihetetlen hülyék tudunk lenni mi emberek. Így forrongtam magamban, mikor észleltem, hogy elállt az eső. Kb. fél órát mehettünk így, de éveknek tűnt. Ismét megálltunk az út szélén, mert hol máshol és levetettük magunkról a dunsztot. Hhhhhu, megkönnyebbültünk, levegőhöz jutottunk és sokkal könnyebb volt tekerni felé le, fel és le. Eszembe jutott a „megjavított váltóm, most aztán megtanulom, hogyan kell jól használni, hogy ne pusztuljak meg. Nem is a lábam fáradt el , hanem , na jó: MINDENEM Mert ha emlékeztek különösebben nem edzettünk erre rá. Csak úgy hétköznapi emberként indultunk neki. Alapvetően nincs ezzel semmi baj, hiszen legtöbbször nem a fizikai felkészültség szükséges, hanem a lelki és a szellemi. Ez a túra erről szól leginkább. Hogyan győzöd le önmagad gátjait.
Alig tekerünk egy rövid ideig az eső megint rákezdi. Megállunk újra, de most már csak a kabátot vesszük magunkra, a nadrág nem kell!
Újabb kb fél óra így a dimbes –dombos tolnai dombságban és még a tájban sem tudunk gyönyörködni, amikor eláll végre megint. Megállás, kabát le, rögzíteni hátul a csomagtartón. Tiszta macera ez így . 20 km-t nem vagyunk képesek a megszokott tempót tartva tekerni az út és az időjárás viszonyok miatt. És reggel válaszoljak arra a kérdésre, hogy mikor érkezünk meg? Hát köszi. … Nem szeretem az esőt, sose szerettem. Vidéki lánylétemre kifejezetten utáltam és utálom a mai napig.  Na, most itt van, megkapom. Barátkozzak vele, mert kb. nincs más választásom. De nem tudok és küzdök és idegesít és zavar és mindenem vizes, most hogy tisztán pakoltunk el, már megint elázunk….. Vajon Gyuri hogy viseli ezt? Fegyelmezett, ő nem morog, csak én. Ő teszi a dolgát meglepő nyugalommal, bár lehet, hogy ez nekem is szól, hogy legalább ő ne zizegjen, mert akkor aztán mi lesz velünk :-D

Dunaszekcsőre érkezünk hegymenetben. Kifulladunk, mire felérünk. Behúzódunk a járdára, ami olyan keskeny, hogy gyalogosként is féloldalasan kellene menni, hogy elférjünk, hát még bringával. Egyszer csak Gyuri kiabál, hogy állj! Lapos a hátsó kereke. Basszus! Reggel a z első, most a hátsó. Mi a franc van ma? Pumpa elő, fújás, nyomjuk, megy bele, de le is ereszt.  Hűűűűha…. itt más van. Benzin kutat keresünk, de odább van, viszont a teer alatt lapos gumival nem nyerő tekerni, így sétálunk és egy félre eső helyen, ki „öbölben” a nagy fa alatt leparkolunk.
Közben én túrórudira vágyom, de nagyon ennék. Amúgy is majdnem ebédidő van, az eddigi küzdelmek, fizikai és psziché s terhelés leszívott. Lepakolunk Gyuri bringájáról. Előkapja a szerelő készletet és rosszabb pólót (!), mert, hogy ő ilyet is bekészített (imádom) . A bicikli fejreállítva és kezdődhet a belső csere. Míg ezt leírtam és a lecuccolás is hosszabb idő volt. Pikk-pakk, ahogy Gyuri mondaná megvoltunk vele. Megvoltunk? Én nagyon hasznosan néztem és sopánkodtam. Nem éreztem hasznosnak magam, viszont rettentő büszke voltam a férfira, aki ott állt előttem és minden pánik nélkül tette a dolgát, megoldotta és mindezt a legnagyobb természetességgel.

 

 

A szemben lévő COOP-ban beszereztük a rudikat és meg is ebédeltünk belőle. Karcsú volt, de most nem vágytunk többre.
Elindultunk újra, hogy azt a bizonyos kutat megkeressük, hogy jól felpumpáljuk az őj kereket, ne csak a kis kézivel. Végre megtaláljuk, Partner névre hallgat. Uhh de jó, mert ide is újabb emelkedőn jutottunk. Kút van, de fujtató nincs. ELLOPTÁK! A kutas nem győzte venni, így inkább nincs is. Jó, ez van, akkor legalább a WC lehetőséget használjuk ki. Ez is megvolt persze papír nélkül, pzs a táskában, a táska meg nem velem. Gondolhatjátok…… Még kiszólni sem tudtam az épület hátsó részéből előre Gyurinak, aki a bicikliket őrizte, hogy dobjon be egyet. Még jó, hogy csak kisügyem volt :-D
A kutas szerint néhány km múlva van másik kút, talán nagyobb szerencsénk lesz. Néhány? Ez mennyit jelenthet itt ebben a viszonylatban?
Haladtunk tovább, de kút sehol, így bíztunk abban, hogy hamarosan Mohácson leszünk ott biztosan lesz megoldás. Kézzel elég jól fel tudta pumpálni Gyuri, ez amolyan ráerősítés lett volna. Lassan megyünk, mert Gyuri azt észleli, hogy rángat a hátsó kerék, valami még sem oké vele. Megállunk , nézzük, de semmi különöset nem látunk, hogy mi lehet. Végre beérkezünk Mohácsra és a Centrum felé haladva kerékpárúton gurulunk. Az idő borús, nem bíztató továbbra sem de legalább nem főútvonal. Apró örömök az utunk során.
HOPP! Egy kerékpárszaküzlet. Az utcán ingyenes fújtató. Nagyot nézünk és köszönjük istenünk, megint itt a segítség. Gyuri pumpál, aztán beszalad egy pót belsőt venni, ha már felhasználtuk a tartalékot képezzünk újabb készletet.

Nagyon éhesek vagyunk, azért a 2 db rudi éppeddig tartott. Emlékeztem, hogy gyerekkoromban a kompkikötőben ettünk a szüleimmel a halászcsárdában isteni halat. És hogy itt a Duna mellett vagyunk ismét vagy még mindig, nem hagynám ki ezt a hal lelő helyet. A csárdához gurulva elénk jön a főnök és nagyon kedvesen invitál minket. A biciklit is feltolhatjuk a rámpán, egészen közel a bejárathoz, hogy rálássunk. Érzékeli, hogy ez nekünk fontos…. Szeretem, amikor nem kellenek szavak és „csak úgy”, mindenki ért mindent. Ebben a pillanatban is ez történt. Pillantások, érzések, gesztusok és mindenki tudta hol a helye, miről szól az élet.
Vegyes halpörit rendelek túróscsuszával. (túró megint, milyen érdekes, hogy ez egész úton hiányzik Gyuri lecsós sertés bordát kér. Neki a lecsó a „bármikor meg tudom enni” kaja. Pihegünk, szuszogunk két elázás, egy defekt után. Nézzük a Dunát, a kompot, alig beszélgetünk. Befelé fordultunk kicsit mindketten. Jajj, de kemény nap és még a fele hátra van és már du 2 óra.
Elköszönünk a kedves öregúrtól. Együttérzőn néz ránk és a bringáinkra. Valami „Jó utat” jön a tekintetéből, de csak mosolyog, int egyet és rohan vissza a többi vendéghez.
Mi visszakanyarodunk a kerékpárszaküzlethez a rángatást megnézetni, Gyurit nem hagyja nyugodni. Én egy pékségben addig beszerzem az estére való kenyérfélét, ha már Útba esett egy pékség. A szervízhez érve látom, hogy a bicaj fejen áll, lecuccolva róla, Gyuri és egy srác nézik. És nincs jó hír, a külső gumi ki van repedve. Aúúúú… A defekt nem tett jót neki, súllyal együtt, ahogy toltuk valószínű sok(kkk) volt neki is. Kicseréltetjük persze, még centíroztatni is kell, az is pénz….. ahhh, nem várt de azért mégis bekalkulált kiadás.

Tegnap ingyen gyógyult az enyém, ma kiadtuk Gyuriéra. Ez a körforgás J Örömmámor, hogy na végre ezzel megvolnánk, akkor uccu neki, mert odább van még Bóly.

A felhők sötétek, de nagyon. Az eső ismét csepereg. Ne máááár! Megint? Elég volt már mára!!! Hahó, te istenke ott fenn a felhő szélén láblógatva. Nem sajnálsz még minket? Mert én már nagyon magunkat.
Nem sokáig jutunk, csak épp ki a városból a bevásárlóközpontig. Az Aldinál megállunk a tető alatt az eső elől. Gyuri beszalad, hátha kap nadrágot, még mindig a szivacsbetéteset hajhássza. Fe sztem ilyen helyen esély nincs. A kerékpár boltban sem volt, csak bringához való műszaki cuccok, bringásra való az nem.
Közben én megpróbálok telefonos segítséget kérni, hogy valaki nézze meg a neten, hogy mi várható időjárásilag a környéken, mert ott a messzi távolban, amerre elvileg haladnunk kéne, nagyon csúnya fekete- vörös az ég alja. Akkoriban még a mobilnet rettentő drága volt, így nem tudtuk a nálunk lévő telefont erre használni. Csak végső esetben, ha térkép miatt kellett.
A szüleimet hívtam, de nekik elromlott a számítógépük, nem tudnak segíteni. L Kisebbik lányom szokás szerint nem veszi fel…. Gabi barátnőm már nincs a munkahelyén…. Kata lányom táborban…. már a volt férjemet is felhívtam, hogy segítsen, de ő autóban úton az édesanyjához a kórházba. Na, tök jó. Nem szoktam az ilyet feladni, a kollégáimat kezdem hívogatni, mire végre valaki még az irodában gép előtt ül. Nem fogjátok elhinni VÖRÖS RIASZTÁS van felettünk. A hírek szerint iszonyatos vihar van kialakulóban a térségben. Megijedtünk, hogy most mi islesz, hogyan tovább. Dörög, villámlik, vörös és fekete az ég alja továbbra is,a merre mennünk kéne. Látszik, hogy ott a távolban borzalmas vihar lehet és erre jön felénk.

Esőkabát föl, áttekerünk gyorsana Tescóhoz, ott legalább van wc, meg jobban tető alá tudunk húzódni. Aztán meglátjuk. Mire átérünk, a víz folyik mindenhol. Ijesztő. Nincs hideg, ez amolyan augusztusi zivatar meleg esővel. Bringák biztonságban, leterítjük az esőkabáttal, hogy a bevágó eső se érje, maradjanak szárazak, amennyire lehet.
Gyuri elmegy vízért, meg wc-re is. Én pedig állok és szomorkodok. Ezt a mai napot képtelenek vagyunk megtenni, Csak 43 km! Már ott kellene lennünk a helyszínen. Kimerült vagyok és elcsigázott, jó már megérkezettnek lenni. Telefonálok Emőkének, az új druszámnak Bólyba, hogy itt állunk a Mohácsi Tesconál az eső ellen védekezve és nem tudjuk mi vár ránk? Kérlel, hogy ne induljunk el, mert borzalom, hogy mi van ott náluk épp ott tombol. Várjunk, amig csak tudunk. Ő haza megy és telefonáljunk, ha már látjuk az érkezésünk idejét és jön beengedni minket. Na végre, egy emberi hozzáállás. Ez annyira jól esett. Éreztem a hangjában az őszinte aggodalmat. Jó érezni az együttérzést, megértést.
Szugeráljuk a felhőket, köszönjük, hogy világosodik. – mondogatjuk magunkban szüntelen, teremtve a lehetetlent. Nagyon lassan vonul át felettünk, kb 1 órát is állunk és várakozunk. A dörgés, villámlás már elhagyta Mohács térségét, mi a széléből kaptunk, ami durva volt, de vajon milyen lehetett a közepe? Nem akarom tudni azt hiszem.
Már mennénk, indulnánk. Érzem mindkettőnkön a feszültséget, hogy elfogyott a türelem, hiszen tudjuk, hogy a mai etap még nincs teljesítve és a tervtől nem térhetünk el, mert akkor minden további is borul(hat).
Esőkabát fel! Indulás! Lesz ami lesz. Ez olyan elhatározás volt, mint amikor egy fekete lyukba ugrasz bele. Nem tudod mi van benne, nem tudod mi vár rád, de azt tudod, hogy ott a helyed. Igy indultunk neki az esőben a mai utunk utolsó szakaszának. Vár az ismeretlen és a jó szerencse legyen velünk. Az eső közben alább hagy, alig esik… Ma már voltunk vizesek, megszáradtunk, ez is meg fog biztosan :-D Sokáig kerékpárúton haladunk ki a városból és ez most megnyugtató, biztonságos. A főúttal párhuzamosan haladunk, a száguldó kamionoktól egy árok választ el minket, de a vízet úgy verik fel, hogy nekünk is jut belőle. Még jó hogy nem ott kinn, köztük kell tekerni. Abból azért most nem kérnék. De korai volt az örömöm, a kerékpárútnak vége szakadt és muszáj kimenni a 2 sávos főútra. Az eső újra esik, de valahogy már nem zavar. Reggel óta küzdök ezzel az elemmel, mostanra tudomásul vettem, hogy ma az útitársunk és a legjobb, ha jóban vagyunk. Amíg ezen méláztam fura érzésem lett. A kimerültség és a fáradság ellenére a lábam bírja. Csodálkoztam is, mert ilyet még nem tapasztaltam. Magától működött, nem éreztem semmit, csak úgy fel-le, fel-.le szaladt a pedállal együtt. Mintha külön lettünk volna, ők ketten meg én. És köztünk valami üres, kapcsolatnélküli, de mégis együttes erő volt.
Elől vagyok, Gyuri mögöttem, hogy én diktáljam a tempót. Tudta, hogy fáradt vagyok, számára is megnyugtatóbb volt így. Így haladunk kilómétereken keresztül emelkedőn fel, lejtőn le, hídra fel, majd lejtőn le a szakadó esőben. A száguldó autók és kamionok nem kímélnek minket, a saras vizet ránk fröcskölik, a szememen folyik le a koszos lé, aztán az eső lemossa. A lábam visz magától, az agyam nem tudom hol van, de én egy légüres térben, gondolatok nélkül. Mintha egy gépet raktak volna belém és az működtet és meg csak vagyok. Egy hosszú, szürke csíkot látok magam előtt, talán ez az út? Magam sem tudom, hol vagyok. Nem látok mást és nem érzek mást, csak a szürke csíkot. Így haladunk még fogalmam sincs mennyit. Az eső kicsit alább hagy, mintha a kamionból is kevesebb lenne. Emelkedőn hajtunk fel, amikor meglátom a  Bóly balra zöld táblát. Ezt az örömérzést nem tudom elmondani. A két sávos úton kerékpárral besorolok, mint egy autó, mert egyéb lehetőség nincs számunkra balra kanyarodni és ráhajtok a kerékpárútra. Itt mintha visszazökkentem volna a valóságba. Úgy gondoltam a szálásig már nem állok meg, de a sírás kerülget. Ismerős érzés volt, nagy stresszhatására, annak múlása után kidől belőlem a feszültség sírás formájában. FÉK! Leszállok! Gyuri is leugrik, odaszalad, átölel és belőlem kitört a zokogás! Fél percig tarthatott csak, de megnyugtattam, hogy csak nagyon fáradt vagyok….. Sejtette. De a fejemben megsem fordult, hogy nem megyek tovább. Szipogok! De már nyúlok a telefonért, hogy hívom a druszámat, hogy itt vagyunk, hamarosan megérkezünk. Orrfújás, szipogás vége. Gyuri néz rám és morog a valamit alig hallhatóan, hogy húúúú de kemény vagy, vagy ilyesmi én nem is hallom . Fel sem fogom, mert a hátralévő néhány km-re gondolok még.  Az eső elállt, de látjuk az átvonult vihar nyomait. Minden csupa víz és sáros átmosások az úton. A fék is nehezen fog, csúszik a víz miatt, pedig a kis dimbes- dombos falucskában még sikerült eltévednünk, mire végre megtaláltuk a kollégiumot. Ez, mint előbb írtam nem zarándok szállás, magunknak kerestük, de nagyon kedvesen segítségünkre voltak. Emőke druszám a nyakamba borul mikor megérkezünk, annyira örül nekem/nekünk. Pár év lehet köztünk, de az is lehet, hogy egyidősek vagyunk. Nagyon kedves. Segít lemálházni a bicikliről, cipekedik, előzékeny, majd közli a nem túl jó hírt: a 3. emeletre megyünk…. :-O Még ez is, gondolom magamban, de már inkább csak nevetve. A kollégium felújítás alatt, így az udvarban is felfordulás, benn is építkezés nyomai, ezért is a 3.-on a szállás lehetőség. Most először nem tudom vinni a táskámat, olyan szinten fáradtam el, hogy elmondhatatlan. Folyik mindenünkből a koszos víz és így cipeli fel Gyuri mindkettőnkét a 3-ra. Emőke megmuatja a mai szállásunk helyszínét és kicsit feszengve, de átad egy kis csomagocskát. Nem tudjuk mi van benne, csak nézek rá meghatódva, mire elmeséli, hogy délután túrós rétest sütött és ha nem sértődünk meg, akkor hozott két szeletet, meg egy kis sárgadinnyét. A könnyeimet nyelem, hogy jesszusom, ez mennyire jó érzés. Vadidegen ember, sosem láttuk egymást és lehet, hogy soha többet nem is fogunk találkozni és ő kedveskedik nekünk. Ezek a pillanatok szerintem örökre beégnek az ember lelkébe és már megérte a napi küzdelem, ami tudom, hogy megszépült már bennem így 8 év távlatában.
Felérve gyorsan mindent kiszedünk a vizes, koszos táskákból, feltérképezve, hogy is állunk száraz holmival (még jó hogy tegnap este mindent kimostunk). Itt nyert értelmet a „mindent külön nejlonzacskóba tegyünk”. Gyakorlatilag csak a táskáinkból csöpög a víz, mindenünk száraz maradt. A mai apró öröm. A szobánk egy kétszemélyes tipikus kollégiumi szoba, nekünk tökéletes, szinte luxus. Kedves új barátunk megmutatja a konyhát, ami a fsz.en van (ó jajjjj, ezt az előbb is megnézhettük volna) mindegy, ezt is kibírom. Kikísérem őt, hogy a nálunk hagyott kulccsal be tudjak zárni. De érzem rajta, hogy beszélgetne, érdeklődik, pár mondatban gyorsan be is  mutatkozunk egymásnak, kik vagyunk, az élet dolgait. Érzem, hogy maradna, szívesen tudna meg rólunk még sok mindent, szeretettel teli teremtés. Éreztem rajta, hogy nem akar tolakodó lenni és látja rajtunk a kimerültséget, így elköszönünk egymástól, reggel már lesz rá mód. Gyurival még a bicajokat biztonságba helyezzük, mert a reggel érkező melósoktól féltjük kicsit, hátha útban lesz. Inkább mi kerestünk nekik megfelelő helyet. Rájuk terítjük a sáros, vizes esőkabátokat, jól meg lesznek egymással reggelig. A konyhából viszünk fel tányért, poharat, mert nincs az isten, hogy én még egyszer lejöjjek enni, mosogatni stb. Majd reggel lehozzuk.

Pihegünk, nézünk egymásra. Kimerítő nap volt az biztos. Talán a leg, leg, leg eddig. Előkerül a táskából napok óta hurcolt fél üveg borocskánk. Ez segített ellazulni. Forró zuhany, ami mindig jól esik, de ma különösen. Előkerül a táskából a Marika által csomagolt jó kis házikolbász, a Palánki fóliasátorból hozott uborka és paprika valamint a frissen sült illatozó túrós rétes és a két szelet sárgadinnye. Azt terveztük, hogy ma este keresünk egy éttermet és ott vacsorázunk, de a viszontagságok miatt ez terv maradt, meg hát ennyi finomság mellett, amit kaptunk nem volt szükség másra. Lakmároztunk és emésztettünk. A finom falatokat és a mai élményeinket is. Csörög a telefon. Marika érdeklődik, hogy merre járunk, mert hozzájuk most ért oda a vihar és biztosan nekünk is jutott belőle, gondolt ránk. Röviden elmeséltük, hogy vészeltük át, de most már biztonságban vagyunk. Örült, mi is , elköszöntünk.  Jól esett a törödés. Később még egy hívás, a cukrász barátunk, aki Bp-en látott vendégül egy finom reggelivel, érdeklődött, merre és hogy vagyunk.
Még bohóckodunk egy kicsit a fényképezőgéppel, a lebarnult lábainkat fotózzuk, mert vicces, ahogy a térdnadrág alatti rész csoki színű már, felette meg hófehér. Nagy a kontraszt és ezen jól elszórakozunk. (sajnos nem tudok képet csatolni, mert a tönkre ment laptopon van L )
Lassan ágyba keveredünk, alvás, mert mindjárt itt a reggel és indulás.

MÉG két nap! Vagy MÁR csak két nap!?

folyt köv. a 7. nappal, amiből megtudhatjátok, hogy lesz életre szóló barátság egy egyszerű lecsóból

 

7. nap. augusztus 5.Bóly - Máriagyüd33km

Ma reggel is szép ébresztőnk volt J, egy kedves bólyi légy gondoskodott róla, hogy 6.06 órakor tuti felébredjünk és a beállított telefonjaink pihenését ne zavarjuk meg. Nagyon utálatos kis legyecske, ahogy a mondás is tartja: szemtelen, mint a piaci légy. És tényleg. Pedig nagyon nincs kedvem felkelni, megmozdulni sem… tűröm csendben és halkan hadonászok, hogy gyuri ne ébredjen fel, hátha ő kihúzza az „óracsörgésig”…. de aztán észlelte a neszezést. Nem túl forró, de annál langyosabb vizet csiholtunk a csapból a nescaféhoz, mert kávé nélkül nincs reggel. A tegnap kapott kalácsot elmajszoltuk mellé reggeli gyanánt. Jól esett, de majd útközben valahol még vásárolnunk kell és rendesen enni. A mai napra csak 33 km a terv, így bőven ráértünk volna az indulással, de mivel véletlenek nincsenek, ezt már tudjuk, nem ellenkezünk. Amit a gép dob, aszerint cselekszünk. A táskáink megszáradtak, a sarat lesepertük róla és visszapakoltuk a sok-sok nejlonzacskós csomagunkat. Ez a mai világban már nem annyira környezettudatos, amikor ezerrel küzdünk a műanyag ellen, de 8 évvel ezelőtt ez még nem volt ennyire megvilágítva és valljuk be, a vászonzacskó nem véd a víz ellen. Felkaptuk a táskáinkat, és leballagtunk a fsz-i konyhába. Természetesen elmosogattunk magunk után, tisztaságot, rendet hagytunk ott. Az esőkabátok is megszáradtak, a sarat nagyjából leráztuk róluk, majd behajtogattuk a táskába. Nem tettük túl mélyre, hátha ma is kell, bár nagyon bíztunk a napsütésben, a jó időben.

Táskáinkat rögzítettük a csomagtartóra. Gyuri egyszerűbb, azt csak akasztani kell és már kész is. Az enyémet kicsit macerásabb, kötözgetni, fűzögetni…. de már rutinosan megy. Meg is állapítjuk, ha majd veszünk magunknak, akkor nem ezt a kötözgetős fajtát. Közben megállapítjuk, hogy jó ötlet volt még este a bicikliket elhozni a bejárat közeléből, mert nagyon útban lett volna a munkásoknak. Ki tudja, hol találtuk volna meg reggel. Többször (szinte mindig) a megérzéseinkre hallgattunk, meg a körülményekre az utunk során és beigazolódott, hogy érdemes volt. Amikor csak kicsit is ellenszegültünk, meg okoskodtunk, hogy majd másképp, meg nem így, hanem úgy,  akkor jártunk rosszul. Na nem elviselhetetlenül és helyrehozhatatlanul rosszul, csak „A rest kétszer fárad” alapon.
Hiányérzetem volt. Vártam valamire a reggeli készülődés és pakolgatás, indulás pillanatában. Vártam, hogy újdonsült lelkitársam, druszám Emőke felbukkan…. mélyen megérintett az ő odafigyelése, törődése irányunkba. Úgy találkoztunk és váltunk egymástól tegnap, mint testvérek, vagy régi barátok?, nem is tudom melyik. És jó lett volna ezen a reggelen mégegyszer beszélni vele…. de nem jött el… nem is ígérte, hiszen neki szabadsága van, így is épp elég kedvesség volt tőle, hogy este eljött minket beengedni. Egy pillanatra megálltam és rágondoltam, újra végig futott bennem a megérkezés pillanat a tegnapi viszontagságok után. Eltettem magamban, jó mélyre, jó érzéssel. Most, 8 év után elő tudom hívni és újra átélni. Melegség és szeretet önt el, hiszen ezt kaptuk és remélem adtuk is. Kívánom, hogy mindenki tapasztalja meg így vagy úgy az élete során. Ezek erőt adnak a nehéz pillanatokban, mert bármikor lehívhatók a belső raktárunkból. <3

Minden a helyén, indulás. Jó az idő, melegen süt a nap. Csendes a város, ébredezik talán. Kicsi menetszél van, ami nem baj. Szinte szalad a kerékpár alattunk, de van időnk nézelődni, nem megterhelő a terep. Békés, vihar utáni csend van. De szó szerint! A tegnapi „ vörös riasztás „nyomai egyértelműen látszanak. Sártenger az utakon, ahogy kimosta a földet az útra. Munkagépek, markolók és lapátoló emberek mindenfelé. Villányba érkezünk és a Városháza előtti téren letáborozunk. A közeli pékségben kávézunk, tízóraizunk, vizet veszünk magunkhoz. Itt is téma a tegnapi vihar, mesélik, hogy a TV is mutatta a káoszt. Jöttünkben is láttuk, hogy a földek víz alatt vannak, a híre a villányi borvidék szőlőiben néhol derékig ér a víz. Döbbent látványt nyújtott. Eszünkbe jutott, hogy a rengeteg tegnapi kínlódás, ami gátolt minket a haladásban, talán azért volt, hogy ne fussunk bele a legnagyobb vihar közepébe?  Hm… bármi meglehet. Kétségtelen, hogy a szakadó esőn kívül nem ért minket egyéb „vihar”. De ha kicsit is előbb érkezünk Bóly környékére, simán ránk csavarja a szél a fákat. Brrr…. belegondolni is szörnyű volt. Így utólag pedig már megint értelmet nyert minden viszontagság.  
A pihegés közepette, mert már a napi terv felénél járunk, gondoltuk telefonálunk a szállásra, ahogy azt kérik is mindig, mert a csekket, amin be kellene fizetni a szállás díját, otthon hagytuk. A telefonmásik felén az úr megnyugtat, hogy a helyszínen is fizethetünk majd a gondnoknak, semmi gond. Rendben! Ez igazán jó hír. De alig leteszem, csörög a telefonom és Gyurit keresi egy női hang. Kicsit meg is lepődök, hogy ez hogyan lehetséges? A beszélgetés után kihámozzuk, hogy a gondnok nő hívott minket, de Gyuri neve, mint a ffi, volt megadva meg az én számom, az érkezésünkre és kapcsolattartásra. Ki más intézte ezt így? Hát persze, hogy én. Logikát ne keressünk benne, hogy a névhez miért nem az ő számát írtam hozzá….. szőke vagyok na :-D

Szokás szerint az érkezés időpontját próbáljuk egyeztetni, de szokás szerint csak kb-ra tudjuk mondani, szokás szerint ez senkinek nem szokott elegendő infó lenni. Abban maradunk, ha Siklósra érünk hívjuk őket és jönnek Máriagyűdre kinyitni a zarándokszállást, mert hogy alapvetően Pécsen tartózkodnak.
Tovább indulunk, a híres Villányi borospincék között tekerünk, élvezzük a kisvároska hangulatát. Sok a turista, pincéből ki és be. Meg-meg állunk, fotózkodtunk és sóvárgunk egy kis borocskára, de inni nem ihatunk, mert ugye- iszik vagy vezet! – szól a mondás. Ezek a mondások beszővik az életünket itt a zarándokúton. Meg úgy általában is!? Igen, most így végig gondolva, mennyire igazak, valósak, tanulságosak. Gondolkodtunk, hogy esetleg veszünk egy palackkal, vagy kimérve, de végül nem akartuk „cipelni”.

Villánytól Siklósig főúton mentünk megint. Ez mindig veszélyes és nagy odafigyelést igényel. A gépjárművek nem szeretik a biciklistákat, ezt azért már megtapasztaltuk és itt sincs másképp. Az előző napi vihar miatt az útszélén menni nem tudunk, mert sár és víz van. A járművek viszont nem szeretnek kerülgetni minket és még ránk is dudálnak. Pedig nincs nagy forgalom, nem kell lassítani egy szembejövő miatt, de valahogy mégis ellenségek vagyunk. A legijesztőbb a volánbusz „száguldása” volt. Olyan közel volt hozzám, amikor kikerülni próbált, hogy szinte elsodort. A levegő, amit ilyenkor maga után húz, majd felborított. Alig bírtam a bringát megtartani, Gyuri  ment elöl, így nem látta az esetet. Ahogy út utolérte a busz, ugyanez érte el őt is. Megálltunk mindketten és próbáltunk magunkhoz térni, hogy oké, megvagyunk, béke van. Hhhhuuu…. a rohadt életbe. Gondoltam sok mindent a sofőrről.

De süt nap, melegen, jó az idő, szép a táj. Erre koncentrálunk! Valamikor néhány évvel ezelőtt jártunk erre autóval, akkor egész mást mutatott a táj, mint így bicajról. Érezni lehetett a levegőben a hegyvidék és az eső keveredésének illatát. A rengeteg szőlő, a kukoricatáblák, csodás látványt nyújtottak. El is feledtem a buszost, ebbe merültem inkább bele, sokkal jobb érzés volt valahogy, mint zsörtölődni.
Hamarosan Siklósra érkeztünk és nekem rettentően kellett pisilni. Tekerés közben ez nem szokott jelentkezni, másra koncentrálok, de amint megálltunk rám tört….De olyan nagyon, hogy azt hittem egyáltalán nem bírom tovább. A belvárosban találtunk is egy cukrászdát. Beszaladtam és hát nem bement előttem egy hölgy? Hát de. brr, zzzzz, toporgás, összeszorított lábbal és foggal álltam, már szinte görcsöt kapva, hogy basszus nem bírom ki, míg kijön. Örökkévalóságnak tűnt minden másodperc. De már csak nevettem magamban, hogy úgy látszik ez a mai  „napiszar”. Végre beszabadultam és ilyen jól már régen esett egy jó kiadós pisilés. (bocsánat, de ez egy zarándokúton igenis létkérdés J )

Felhívtuk a gondnokot telefonon, hogy akkor mi Siklóson vagyunk már, ekkor volt déli 12 óra. Aki kicsit felháborodva közölte, hogy mondhattuk volna előbb is, hogy ilyen korán érkezünk, mert hogy ők 2-ig dolgoznak, annál előbb nem tudnak elindulni. Próbáltuk vele megértetni, hogy ezt azért annyira nem lehet tudni egy ilyen úton, hogy épp mikor érkezünk, mert bármikor bármi történhet, ma épp még semmi (eddig) így hamarabb értünk, mint bármikor máskor egy ilyen etappal. Várjunk csak! Morgok magamban egy kicsit, hogy hogy is van ez? Minket se tájékoztatott senki, hogy egy épület gondnoka, az nem ott tartózkodik és máshol van munkahelye. Ha ezt előre tudjuk, nyilván máshogy tervezünk. Meg hogy ő Pécsről jön! Na és? Mi meg Esztergomból! Na puff, az kicsit odébb van, nem?
OKÉ! 2-re ott lesznek. Rendben. Van még 1,5-2 óránk, addig csináljunk valamit. PL: nézzünk körbe a helyi piacon. Gyümölcsre vágyunk, ki is nézzük, megvesszük a legíztelenebb szőlőt a világon, amit csak lehet kapni. Ebédnek szántuk ezt, de jól nem esett, csak a szükség diktálta belénk. A félárnyékban ücsörögve azon tanakodunk, hol is vacsorázzunk, mert a napi 1 főételre azért szükség van. Gyuri a nagy lecsóevős, de most valahogy én mondom ki, hogy azt ennék, egy jó kis kolbászos LECSÓT!  Vajon van-e konyha a szálláson? Itt a spár előttünk, akár meg is vehetnénk a hozzávalókat, de ha meg nincs konyha, akkor mit csinálunk a paradicsom- paprika „halommal”. Telefonálni már nem akartunk, mert a „néni” morcos volt, inkább kivárjuk és felmérjük magunk a terepet.
Lassan, de eljött az idő és irányba vettük a Máriagyűdi templomot. Messziről is csodálatos épület, láttuk is hogy elég magasan van, de hogy oda fel kell tekerni, az később tudatosodott bennünk. A városból kerékpárút vitt ki, ennek igazán örültünk, mert napok óta ebben kevésszer volt részünk. Bár döcögős volt, mert a fagyökerek puklikat képeztek a felületen, így megint nagyon kellett figyelni, fogni a kormányt, ki ne kapja a kezünkből, de legalább az autók nem akartak elütni. A Máriagyüd táblánál muszáj volt egy fotót készíteni.

Alapvetően ez a zarándokút vége, utolsó állomása.  Lenne! De nem is mi lennénk, ha nem csavartunk volna eze is egyet, mind végig az út során :-D

Mivel Pécsen nekünk programunk volt, fix dátummal, így ha emlékeztek az elején írtam, hogy Gyurim Aikidó táboramiatt időzítettük úgy, hogy odaérjünk arra a bemutatóra, így megcseréltük a két állomást. Amúgyis alternatív útvonalon jöttünk, Bólyt érintve,ami nem volt a Zarándokút eredeti útvonaltervében, csak nekünk kerékpárral tűnt egyszerűbbnek és emiatt célszerűbb volt „alulról” támadni. Két arra bicajozó kiskamaszt leszólítottunk, hogy fotózzanak le minket, mert hát mégis úgy az igazi, ha együtt vagyunk a táblánál. Megtörtént.

 

A sárga nyilat, a jelet, amit azért több helyen is láttunk vélni, felfedezni, itt nem látjuk sehol. Pont itt nem? Hogy lehet ez? Nem értettük. Elvileg ez az út utolsó állomása…Tekerünk fel a dombra, kicsit húzós az emelkedő, de a szemünk elé táruló csodás templom kárpótolt a fáradságért. Lenyűgöző a „nagyasszony”, ahogy ott áll a két tornyával. Az ámulatból felocsúdva a másikba esünk, hogy a szállásunk itt lesz , a templom mögötti zarándokszálláson. Patinás, ódon épület, a falakon érződik, hogy ez itt kérem történelem. A sárganyíl persze nincs a kapun. Pihegünk, a torkunkban a szívünk és levegő után kapkodunk, mert ezt azutolsó 100 m-t azért újra a biciklit tolva tettük meg.
Meleg van, de a hatalmas fák árnyékában hűs a levegő. Leülünk a földre, hátunkat a hideg falnak támasztjuk és várunk, hogy megérkezzen a gondnok. A lecsóra gondolok ismét és arra, hogy az alapanyagért vissza kell bicajozni a városba, de nem bánom, mert az ízét már a számban érzem.

Szótlanul, hallgatva a csendet, pihegünk, amikor 14.15kor végre egy autó közeledik a kapuhoz. Fellélegzünk, hogy ahh, végre. Egy család érkezett, kicsifiúval. Szabadkoznak, hogy a forgalom miatt kicsit késtek, de én csak magamban mosolygok…… (ők kérik, hogy pontosan mondjuk meg mikor érkezünk, hogy időben érkezzenek…. ez már csak ilyen :-D)

Nyugalom van, árad mindenből, a családból is. Szilvi és Zoli ketten gondoskodnak az épületről és környékéről, kicsi fiuk Kiki pedig a nagy segítőjük. Kávéval kínálnak. Egy zarándoknak rettentően jól esni egy főzött kávé a gyors , szatyorból előkapós, kavarós után. Míg elkészül felcuccolunk egy 2. emeleti szobába, ahol zuhanyozhatunk, míg a miénk elkészül, felfrissül. Jól esnek az ódon hűvös lépcsők, a megfáradt lábainknak. Felérve inkább érzem magam várkastélyban, mint zarándokszélláson, az elmúlt napok legkényelmesebb (és árban is ennek megfelelő ;-) ) helyén vagyunk.

 

Fáj a combom mire felkapaszkodunk, elnyúlok az ágyon és fáradságomban is a lecsóra gondolok. :-D Gyuri „leszalad” megkérdezni Szilvit, hogy a konyhát a földszinten, használhatnánk-e? Házirend szerint egyáltalán nem lehetne, de szerencsétlen kipirult, kitikkadt, megfáradt zarándokokat megszánták és persze főzzünk! Ujjé. „Rohantunk” vissza Siklósra és Spáris bevásároltunk a hozzávalókból. Szalonna és csípős kolbász is került a kosárba, meg a lecsóba is. Egy kis sajt reggelire, meg a holnapi vízadag sem maradhatott ki.

Az út nem lett laposabb másodszorra sem, de valahogy az előbbi jártányi erőnk sincs állapotot túllendülve már lecsószag terjengett az egész épületben. Más szállóvendégek is előkerültek a mennyei illatra, kicsit csalódottan álltak odébb, hogy ez nem az ő vacsorájuk. A kávét is megittuk a kerengőben, iszonyú fülledt meleg volt….Kiki és a kis unokahúga Viki ott szaladgáltak körülöttünk, Szilvivel és Zolival beszélgetünk, ismerkedünk. A kicsit egyébként kuktáskodtak nekünk, daraboltak, vágtak és irányítottak, mit hol találunk. Láthatólag nagyon élvezték ezt és mi is.

Közben szerzek forróvizet, hogy a tasakos igen egészséges tésztalevesemet megegyem. Levese vagyok és ez végig hiányzott az út során, kevésszer jutottam hozzá. Itt is „csak” ilyen jut, de legalább lé. Közben Szilvi palacsinta sütéshez készülődik és megbeszéljük, hogy megosztjuk kinek mije van és egy nagy közös lakomát csapunk. Látszólag jól esik mindenkinek az együttes sütés főzés, igazán kedves, jó lelkű, melegszívű emberek. Már el is felejtettem a reggeli spícset a „Na de mikorra érkeznek pontosan?!” –ról. Megszerettük őket J

Közben én elmentem zuhanyozni, hajat mosni. Jól esett megszabadulni az izzadságtól, az aznapi út porától kivülről. Belül úgyis minden pillanat, érzés ott marad egy életre. Így 8 év után is egészen pontosan fel tudom idézni az érzést, ami ott, akkor átjárt minket. „otthon voltunk”.  A vacsora mellett a szobánk is elkészült, házaspárosra rendzte be nekünk Szilvi, összetolta az ágyakat J<3. Elegáns, szép, tiszta, ropogós friss fehér ágynemű, törölköző. Gyönyörű minden, a bútorszövet, a boltívek. Karbantartva, vigyáznak rá.

Mire leérünk Szilvi már terít a kerengőben. (hányszor másztuk meg itt 2 óra alatt a 2 emeletet?  Nem számolom, minek is. Edzésben vagyunk, ez a kicsi már igazán nem számít. Eszembe jut, hogy holnap véget ér… véget ér valami, ami sokat adott a héten. Hogy változtunk-e? Biztosan. Olyan megtapasztalásban volt részünk, amit csak itt lehet átélni és csak annak, aki végig csinálja. Hajrá Mindenkinek. Újra mennék. J

Segítünk Szilvinek, de közben kiderül, hogy Zoli el kell hogy menjen szivattyút venni. Valami gond van vele és félő, hogy elönti a házat a szennyvíz. Megvárjuk a vacsival persze őt is. Addig ismerkedünk tovább. A gyerekekkel szalvétát hajtogatunk a poharakba, díszítjük az asztalt. Felváltva mesélünk az életünkről, magunkról, Kiki persze mindenkinél aktívabban csacsog-fecseg. Élvezzük.

Mire Zoli megérkezik a lecsót újra kell melegíteni, Gyuri szeme kopog az éhségtől. Én elvoltam a levesemmel, de ő már kiéhezett kellően. Nagyon finom lett, minden falat mennyei mannának tűnik és meglepetésként előkerül egy üveg „Zarándok bor” Egy szekszárdi borász (talán Eckert József) felajánlott minden zarándok részére 1-1 üveg bort, aki itt száll meg. Mi ennek nagyon örülünk, vörös, száraz, kékfrankos, a kedvencünk. A lecsóra tökéletes pincehideg nedü. Jól esik.

Nyugalom van, békesség annak ellenére, hgoy a gyerekek folyamatosan csicseregnek és Szilvi is néha zizeg valamit. A friss kenyér issza a lecsó szaftját. Kikinek nem kedvence, próbélkozik megkóstolni, de nem bírja lenyelni. Csíp a kenyeremből, észre sem veszi, hogy az enyém, csak mosolygok. Nem baj! Gyerek. Megtudjuk la, hogy koraszülött lett és öröm, hogy most itt szaladgálhat, Izgultak miatta eleget. Ő gyorsan akart jönni, fontos küldetése van ezen a világon.
A palacsintát már gyertyafénynél fogyasztjuk, sötétedik. Zolival a bicikli rejtelmeiről beszélgetünk, míg Szilvi vendégeket fogad.
Fáradtak vagyunk, már jól esne lepihenni, de valahogy jól esik velük, köztük lenni. A gyerekektől ajándékokat kapun. Csónakot hajtogatnak nekünk, beleírták a nevünket, a munkahelyeink nevét, mert , hogy vallatás az volt, ki, mit és hol csinálja. (Azóta is őrizzük a kis kincseinket.) lefekvés előtt még kisétálunk a kivilágított templomhoz. Csodálatos és az érzés is.

Visszatérünk és Zoli kéri, hogy hagyjuk a mosogatást, ezt Ő intézi. Nagyon meglepődtem és mérhetetlenül hálás is voltam érte. Annak ellenére, hogy  nem volt kedvem és erőm se hozzá, megcsináltuk volna. Így viszont hálás vagyok azóta is ezért az emberi gesztusért.

A lépcsőn fel a másodikra (brr…) eszembejut újra holnapi utolsó nap, még 25 km és vége, megcsináltuk a hivatalos 430 km-t. Nekünk kicsit többlet, 450  lett a kis kerülőinkkel) Zoli felajánlja, hogy reggel fél 8kor megy be Pécsre, a mikrobuszba befér a kétbicaj, szívesen elvisz minket…. Nem tudom megadni magam és Gyuri sem. Azt vállaltuk végig megyünk, akkor az utolsó 25 km is hozzátartozik.

Ennek az érzésnek a birtokában lépünk be a szobánkba és percek alatt felbolydul minden. A naplómat olvasva, szó szeritn ez áll benne:

„A szobában, ami kettőnk között zajlik nem írom le. De azt hiszem egy életen át emlékezni fogunk rá. A tévedések és félreértések vígjátéka a színpadon. Az EGO csúcsformában mindkettőnknél. BORZASZTÓ! Nekem ismerős volt a szituáció, de nem Gyuri mellet. Amikor nem tudok megbékélni!!! Pedig ő mindent elkövetett ennek érdekében. De tényleg! És én nem… és nem … és nem! Fuldokolok, szorít a mellkasom. Kimegyek a folyosóra sétálni. Ilyesztő az ódon épület boltívei alatt menni. Félek! Inkább visszamegyek. Semmi változás bennem. Merev vagyok, fagyott, nem engedek ki. (?) Nem értem magam. Gyuri feladja és elalszik. Én még fuldokolok kicsit magamban, aztán valahogy elalszom. Forgolódok, nyugtalan éjjelem van, álmodom halvány lila körömlakkal….”

Amennyire azt hittem sosem felejtem, most mégis értetlenül olvastam újra és valami enyhe kellemetlen érzés feljött bennem, de egyszerűen nememlékszem, hogy mi törént akkor ott köztünk , ami a lenti nagy nyugalom és béke érzésből felérve a szobánkba ezt váltotta ki. Bízom benne, hogy a lila körömlakk elvitte magával J

Ui: Szilvivel és Zolival évekkel később újra találkoztunk. Vittük magunkkal Zsomborkánkat, hogy bemutassuk nekik azt az angyalt, akiről a zarándok szálláson beszéltünk, hogy lehet, hogy még érkezik hozzánk Ő egyszer.
Nem beszéltünk össze, de Szilvi lecsóval és palacsintával várt minket, mi pedig vittük magunkkal Kiki kedves kis egykori ajándékait. Mindnyájan meghatódtunk. Előkerült egy üveg zarándok bor is J

 

folyt köv. a 8. és egyben utolsó nappal, amiből kiderül, hogyan lehet túlélni a szárnyashangyainvázót.

 

Augusztus 6. Máriagyüd – Pécs 25 km

Fáradtan ébredek, nem jól aludtam. A lila körömlakk kikészített :-D :-D :-D
Lemegyek kávéért, szeretném ágyba vinni Gyurinak, <3
Szilviék már fenn vannak, a kávégép melegszik. Előkerül egy kistálca, kiscsésze, közepes csésze nekem, hogy a tej beleférjen. Az illatozó kávéval baktatok a másodikra. Gyuri ébresztem és valami hihetetlen szeretet árad bennem szét iránta. Bocsánatkérésért esedezem, valahogy csak reggelre nyugodtam le. (tényleg nem emlékszem mi volt, kár hogy nem írtam le!) Azt tudom, hogy ebben van még mit fejlődnöm, megfogadom, hogy dolgozom majd rajta. Ez a harag, düh, cipelés, ez valami borzasztó. Nem is tudom, hogy bírtam így élni. De azóta már minden más. Az akkor egy másik Én voltam, ma már egy újabb, sokkal jobb Én vagyon J És hogy miért pont ott jött ki ez? Ki tudja. De mivel a véletlenekben nem hiszek, be tudom a zarándok hely szellemének ;-) Kikényszerítette a palackomból és elvitte a lilakörömlakk magával. Megszabadultam tőle. Köszönöm!
Ágyban kávénál nincs is jobb, lustálkodunk még egy kicsit megbékélve, összebújva, kibékülve. <3

Szokásos csomagolás rutinból, minden a helyére, pikk – pakk. Lehurcolkodunk. Megmelegítjük a kis maradék lecsót, nem sok, de egy laza reggelinek pont megteszi. Szilvi ad 2 tojást, ráütjük. Közben egy vendég nagyon érdeklődik felőlünk. Merre, honnan, stb. Oszt, szoroz magában, számol és elismerő pillantásokat vet felénk. Jól esik egy jóembertől.

Nyergelünk, de közebn megtudjuk Szilvitől, hogy fenn a dombon (hegyen) egy bácsi 1975ben elhelyezett egy táblát hálája jeléül. Összenézünk, hogy akkor ezt meg kell keresni. Időnk van, ezt a 25 km-t már féllábon is letekerjük. Neki indulunk a dombnak-hegynek, reggeli bemelegítőnek meg is teszi a brutál mászás. Kétszer is segítséget kérünk, hogy tuti jó felé megyünk-e? De hát igen. A Piétától pár percre meg is találjuk. Megállunk előtte, tisztelettel, átéléssel és döbbenetes energetika volt ott. Szinte érzehető volt a bizsergés, ahogy átjárt minket.

Búcsúzóul még egy kávé Szilvivel, még egy csónak Kikitől és melegszívű elköszönés, várnak vissza szeretettel és nagyon bízik egy újabb találkozásban. (mint fentebb írtam, meg is történt)

Nyeregbe pattanunk és iráyn Pécs. nincs messze, csak szívós a szakasz. Természetesen emelkedővel kezdünk, mert hát a Mecsekben, mint tudjuk nem sík a terep. Egy részén tudunk tekerni, de bizony aztán tolás jön. És ráadásul főúton, tehát a forgalom is … többször megállunk inni, pihenni…. túrórudit enni, hogy energiát kapjunk :-D Végre félérünk, örülünk, hogy itt már csak egyenesen és mindjárt Pécsen vagyunk, de aztán olyan társaságot kapunk, ami még nem volt az út során. Egy egészszárnyashangyacsapat szeretne üdvözölni minket. Vagy elüldözni? Mindenesetre, orrba, szembe a szemüveg alá, szájba (ki ne nyitsd, mert az hiszek mákos tésztát ettél) melltartó alá simán betalálnak. Ekkor épp a 4 sávos út szélén tekerünk, mert akkor még itt sajnos nem volt kerékpárút (azóta nem tudom mi az állapot) Megállni nem tudunk, de minek is, mert ők akkoris ott vannak. A szemüveg valamicskét véd, meg a sapka is, de még sem szkafanderben vagyunk. Komoly ellenfelek, konvojban jönnek velünk és nem tágítanak. Erre koncentrálva fel se tűnt , hogy Pécsre érkeztünk . A Pécs táblánál újabb fotózás. Egy nem túl lelkes és nem túl kedves gyalogos megkönyörül rajtunk. Miért ilyenek az emberek? Sose értettem.

Városon belül már Gyuri navigál, nem kell a kis itinerem. Valaha itt lakott és ismeri a várost. Dimbes dombos ez a Pécs, le –fel gurulunk, de valahogy már gyakorlott bringásként megy ez. Jó mosolygok magamban ezen. Egy lámpánál balra kell fordulnunk, besorolunk, mintha autóval lennénk, mert járda sincs, semmi más . A lámpa csak nem akar váltani. A mögöttünk lévő autós rájön, hogy nem érzékel minket, azért nem lesz sose zöld. Ezen jót nevettünk, odaengedtük és lőn. A szállást is viszonylag gyorsan megtaláltuk, egy görög katolikus plébániára érkeztünk. A plébános úr már nem volt ott, de telefonban elmondta, hogy a szembe lévő házban lakik egy idős néni, őhozzá csengessünk be, nála a kulcs. Kérte, hogy legyünk türelemmel míg a néni kicsoszog. Nagyon beteg, nagyon lassan jár, ne sürgessük. Mi megértettük és így is tettünk.
A plébánián benn idősebb hölgyek valami gyűlést tartottak, nem is nagyon foglalkoztak velünk. Találtunk egy szobát, benne 5-6 fekhely is volt, bíztunk benne, hogy jó helyen vagyunk. Megágyaztunk, lepakoltunk, megfürödtünk. Közben újra konstatáltam magamban, hogy tulajdonképpen MEGCSINÁLTUK! Vége. Itt vagyunk. Kalandos volt és nagy kaland volt.
Gyalog indultunk neki, hogy valami ebéd után nézzünk. Gyuri levest én már főzeléket ettem volna.  Kicsit várost néztünk, bóklásztunk a nagy melegben nem is esett jól gyalogolni. Kerestük a buszt, ami elvisz minket a helyszíne, ahogy AIKIDO vizsgabemutató lesz, amiért ugye pont úgy időzítettünk, hogy mára ideérjünk. A tornacsarnokhoz érkezvén rekkenő már a hőség, benn levegőtlen, fullasztó …. az ajtó közelébe ülök, jár a levegő kicsit és naplót írok, míg Gyuri néz a társait edzés közben. Estze bankett vacsorával, oda mi is csatlakozunk majd.

A naplómba mélyedek. Írom, írom, újraélem. És most ahogy újra írom, megint újra élem. Mindenki járja a maga útját a rohanó hétköznapokban is. De egyszer mindenkinek meg kell tapasztalnia a határait, a korlátait és szerintem azt csak egy ilyen úton lehet. Nem feltétlenül ezen  a Zarándok úton, de olyan úton, amit kijelölsz akár saját magadnak és végig mész. Nem tudsz mindenre felkészülni úgysem. Kiderül majd mennyire vagy rugalmas, alkalmazkodó, talpraesett vagy épp pánikolós, kétségbeesett, merev. Vagy ezek ötvözetei. Egy ilyen úthoz szerintem elsősorban nem fizikai edzettség kell, hanem elhatározás és kitartás. A többi ott van belül és a kellő pillanatban felbukkan.

Készültünk erre a bizonyos estére, egész úton féltve őriztünk a „normális” ruhát, ami nem biciklis nadrág és póló/trikó. Csokibarna bőrünk virított a fehér felsőkben, büszkevoltam magunkra, olyan jól néztünk ki. Az ismerős asztaltársaság érdeklődve hallgatta honnan tettünk szert erre akiváló barnaságra. A fiatalság azt hitte egy tengerparti útról tértünk épp haza.  Büszkén meséltük a megtett útunkról.

Most nem voltunk nagyon fáradtak, de altató nem kellett. Kellemes helyünk volt, nagyon jót pihentünk.

 

folyt. köv amiből már csak az derül ki, hogyan vonatozik haza a vándor megtéve útját

 

Aug. 7. Már csak a hazaút :-D

A szálláson a hűtőben előző zarándokok hagytak reggelire valót, rá is volt írva, hgoyfogyastzd egészséggel. Ez nagyon kedves gesztus volt, azt hiszem atortát megkóstoltuk, de a magunk reggelijét és kávéját fogyasztottuk el.

Volt még egy kis programunk, meg város néztünk újra túristaként. Ebédeltünk, aztán felnyergeltünk és az állomáson kerestük a kerékpárszállító kocsit. a jegyet megvettük az indulás előtt Budapesten, hogy tuti legyen a bicikliniknek hely, mert az korlátozott ám. Sajnos a pályaudvar nem egy biciklibarát terep, így a sok-sok lépcsőn fel kellett vinnünk a bicajokat. Én nem bírtam el, Gyuri pedig kettőt fordulva majd megszakadt. Ebben nem tudom azóta hova fejlődött a város, csak bizakodom… Több bringás is jött, ők felakaszották az első keréknél fogva a szekeret, mi nem tudtuk, mert hátul a táskák miatt a súly húzta volna, így kikötöttük az oldalsó tartókhoz. A szomszéd kocsiban helyet foglaltunk, hogy utitársainkat hűséges segítőinket szemmel tarthassuk. Jó helyünk csak meleg. Légkondi nincs persze, csak a kereszthuzat lesz, ha megindul a vonat.

Robog velünk a vonat és robognak a gondolataink is. Mindketten naplót írunk, el-el gondolkodunk, összeölelkzünk, majd folytatjuk az írást.

Mi is adott nekem ez az út? Nagyon sokat. Remek embereket ismertünk meg. (tényleg, mgyalogos társaink vajon merre is járhatnak? Ők még ezután érkeznek csak) Megtapasztaltam a határaimat. Bármire képes vagyok, csak merjem ezt elhinni magamról. Ha a hitem megvan, akkor a hogyan és az erő megérkezik a megvalósításhoz.

 

ui: 1. Azóta ugyanazzokal a hűséges társakkal, de már hárman megtettük első közös túránkat.

 

ui: 2. Köszönöm Rumi Imrének, hogy a beszámolóm első részének elolvasása után beajánlott a Lánc-híd rádióba és élőadásban mesélhettem az én utamról.

 

 

Beküldve: 2020-07-14