Kedves Imre,
végigjártam a Magyar Zarándokutat, egyedül, 2015. június 24-től, július 10-ig. A honlap ajánlását vettem figyelembe, így 17 nap alatt tettem meg az utat. Hogy hány kilométert? Ez talán mindegy is. De biztos, hogy a 431 km-nél jóval többet. Ugyanis zarándoklatomra az eltévedések nyomták rá bélyegüket.
Miért is tévedtem el sokszor? Hát ennek szubjektív és objektív okai egyaránt vannak. Sokszor figyelmetlen, bizonytalan voltam. Nyilván egyedül nehéz, folyamatosan a lábam alá is nézni, meg a jeleket is figyelni. Ebben sokat fejlődtem a napok során. Minden kereszteződésnél, útelágazásnál oknyomozásba fogtam. És örültem, ha rátaláltam a jelre, bár ez nem mindig sikerült. Beletanultam a térkép olvasásába is, bár az sem volt könnyű. Nagy segítség volt a Bács-Kiskun megyei szakasz térképe, amihez teljesen véletlenül, még a budapesti szálláson jutottam hozzá. A könyvet a Szelidi-tónál Editkétől kaptam meg. Köszönöm, sokat segített. A 8. nap, július 1-je (a születésnapom) volt az első, hogy nem volt eltévedés.
Mindig volt segítség. Órák óta nem találkoztam senkivel, de egy ilyen megoldhatatlan helyzetben jött egy traktor, ki tudja honnan, és ő tudta, hogy merre van például Bisse. Telefonos segítségre is szükségem volt, már mindjárt az első nap. Nagyon bátor voltam, mert nagyon tehetetlen és rögtön téged hívtalak, s te csodálatosan kivezettél szorongatott helyzetemből. Most is köszönöm. Editke is biztatott és segített többször is. Mi lett volna nélkületek velem?
A szőkédi horgásztónál egy másik Editke segített, az sem egyszerű hely.
Nem folytatom az eltévedős példáimat, nézzünk mást.
Szuper, hogy megcsináltátok ezt az utat. Tudom, – el tudom képzelni – milyen sok munkával, tervezéssel, szervezéssel jár mindez. Járt, mikor elkezdtétek, s jár folyamatosan. Jó lenne, ha népszerűbbé válna, s többen járnák végig. Én az utam során két biciklissel (egyikük zarándoksegítő), és két gyalogossal találkoztam, akik résztávot tettek meg, benéztek a Szelidi-tói szállásra és mentek tovább.
A szállások különböző színvonalúak, de inkább jobbak voltak, mint amire számítottam. Mindenhol kedvesen fogadtak, segítettek, válaszoltak a kérdéseimre. Az én szállásaim között egyetlen kivétel volt. A szekszárdi kertészet. Iszonyú melegben értem oda, egy pohár vizet sem kaptam. Hétfő volt, már vasárnap sem lehetett Fajszon vásárolni, út közben sem bolt, sem kocsma egész nap nem volt. Ez egy kertészet. Terem a paprika, a paradicsom, az uborka. Nem jutott eszébe a fogadómnak, hogy megkínáljon, mikor mondtam, hogy semmi ennivalóm nincs. Ugye ez a szállás nagyon messze van a városközponttól, begyalogolni már képtelen lettem volna. A fogadó fiatalember nem tudta a buszmenetrendet. Volt ott egy hölgy, aki busszal készült hazamenni, véletlenül találkoztam vele. Ő segített. Végül persze megoldódott minden, de nem volt jó érzésem. Arról, hogy a szállásul szolgáló faházban a kinti 40 fokhoz képest legalább 60 fok volt, senki nem tehetett, de lehet, hogy a kőházban is lehetett volna találni egy matracnyi helyet a földön.
Nagyon jó, hogy van az útikalauz.
A Bács-Kiskun megyei jelzés-színvonalat jó lenne kiterjeszteni az egész útra. Nagy segítség lenne a magányos zarándokoknak. Meg a megerősítő jel. Bizonytalan letéréseknél, ha lenne 50-100 méternél egy jel, hogy igen, jó felé mész, az nagyon megnyugtató lenne. Még hosszú egyenes úton is biztonságot ad. Én mindig nagy tisztelettel köszöntöttem (köszi, puszillak, remélem folytattad) a jelzéseket, ill. azt, aki odafestette.
Tanácsokat nem akarok adni, hisz ti jobban tudjátok, mi a teendő (s a honlapon el is olvastam a terveket). De azért összefoglalom, mit gondolok.
·
A jeleket ellenőrizni kell és felújítani. Ne legyenek folytonossági hiányok. Nincs mindenkinek okos telefonja, GPS-e, hogy attól kérjen segítséget. (Én telefont is csak a szállások miatt vittem, itthon eszembe sem jutott, hogy más miatt is kellhet – ez az én naivságom.)
-A nyilak irányában is lehetne egyezség. Többször abszolút logikátlan.
- A festék színe legyen egységes. A könyv az alternatív útra bordóval aláhúzott jelet ígér. Én ilyent nem láttam.
- Jó lenne, ha a zarándoksegítők nagyon jól ismernék az ő útszakaszukat (ez persze lehet, hogy így van, erről szerencsére nem győződtem meg, mindenki tudott segíteni, akit én kérdeztem).
- Talán lehetne minden évben egy listát kitenni a honlapra, vagy kinyomtatva osztogatni a szállásokon, a boltok, éttermek frissített adataival, ill. hogy melyik szálláson lehet vacsorát kérni, esetleg konyhát használni.
- A csatorna parti utak kaszálása is jó lenne időnként (Dabas után volt a legszörnyűbb).
- A ruhaszárítási lehetőség alig megoldott, még ahol adódna pl. Fajsz, ott sincs összecsukható szárító (spárgám, csipeszem volt).
Mit érzek a zarándoklat után?
Nagyon örülök, hogy megcsináltam. „Ép test, ép lélek. Boldog vagyok” –írtam Máriagyűdről, megérkezésem után. Nagy hálát érzek mindenki iránt, aki ezt lehetővé tette. Az út létrehozóira, a segítőkre, a szállásadókra, a családom tagjaira, a barátaimra gondolok. Valószínűleg az eddigiekből kiderül, hogy nem kifejezetten vallási céllal tettem meg az utat, de nem áll távol tőlem Isten és a hit. Köszönöm a Jóistennek is, hogy támogatott, ezt határozottan éreztem.
Sikerült majdnem három hétre kiszakítani magam az elég pörgős életemből (67 év, sok önkéntes munka, beteg, felnőtt gyerek, öt „fogadott” unoka, biciklizés, torna, foltvarrás, kulturális programok stb.). Sikerült végiggondolnom néhány fontos dolgot, amin változtatni szeretnék. Néhány dologban megerősödtem; figyelem, befelé figyelés, kitartás, önbizalom, fontossági sorrend bizonyos dolgokban stb. Tudom, hogy fizikailag jól vagyok, nem okozott problémát az átlagosan majd 30 km/nap gyaloglás, a kb. 9 kg-os hátizsák cipelése, s a meleggel is megbirkóztam (imádom a meleget, a napsütést, de ez azért időnként gyilkos volt).
És azt is érzem, sőt tudom, bár eddig is tudtam, hogy gyönyörű Magyarország.
A Camino 800 km-ének 6 évvel ezelőtti végigjárása után, azt gondoltam, hogy nem túl merész ez a vállalkozásom. Utólag azt gondolom, elég merész volt. Így még jobb érzés, hogy végül is megoldottam.
Miben segíthetek?
Olvastam a honlapon az egyesületről. Néztem, hogy be lehet-e lépni, lehet-e tagdíjat fizetni, vagy valamilyen módon segíteni, ezekre nem találtam választ. Lehet, hogy még mindig figyelmetlen vagyok? (Én a Wekerlei Társaskör Egyesület elnökségi tagja, ill. önkéntese vagyok, onnan van némi egyesületi ismeretem.)
De ami késik, nem múlik…
Ezek a benyomásaim, persze még sok mindent írhatnék, de így is hosszúra sikerült.
Remélem, nem bántottam senkit, egyetlen szavammal sem. Ez egyáltalán nem volt a célom. Csak a jobbítás.
És még egyszer ezer köszönet neked és segítőidnek.
Budapest, 2015. július 18.
Barátsággal,
Papp Zsuzsanna
