(elhangzott 2016. július 9-én Kalocsán)
Édes Hajnalka!
Én nem akarok búcsúbeszédet mondani, mert nem búcsúzni jöttünk, hanem ünnepelni. Ünnepelni Téged, hogy többek lehettünk veled és általad. Megköszönni, hogy ismerhettünk, hogy a barátaid lehettünk, hogy hozzád tartozhattunk, hogy megajándékoztál minket kedves lényeddel, szereteteddel, emberségeddel, türelmeddel, mosolyoddal, megértéseddel, figyelmeddel és vég nélkül sorolhatám azokat a tulajdonságaidat, melyekkel átöleltél minket és palástként terítetted ránk. A Te békéd, lelki gazdagságod, alázatod, mérhetetlen hited felemelt a fájdalmaidban, a gyötrelmeidben, a megpróbáltatásaidban, egészen a Teremtőig. De őrzi lépteid a Magyar Zarándokút, melyet együtt tettünk meg, és minden zarándoktársad a szíve legféltettebb zugába őriz Téged, amíg csak él. Ott vagy a zizzenő levélben, a nap sugarában, a harmatos fűszálban, a virág illatában, a templom csendjében, a kápolnák meghittségében, a simogató szélben, a hűsítő esőben, és ott vagy a kakukk madarunk énekében. A Magyar Zarándokút, melyért annyit tettél, dolgoztál, melyhez annyi egyedi és közös emlék fűz itt sokunkkal, egyet jelent veled. Nem véletlen lettél 2014-ben „Az Év Zarándoka”. A Magyar Zarándokút Egyesület vezetői úgy döntöttek, hogy a kedvenc szakaszodat, Dabas és Ráckeve között, hamarosan együtt járjuk meg a zarándokokkal és Hajnalka lesz ezután a neve ennek a szakasznak.
Közös álmunk volt, hogy jövőre elindulunk az El Caminon. Terveztük az időt, készültünk rá. Utolsó leveled már könnyek között oszlatta el az álmot.
„Az El Camino helyett úgy tűnik Évám, hogy én már lassan más dimenzióba zarándokolok- ezt írtad.
Drága Hajni! Tudom, tudjuk, hogy nálad van a Magyar zarándokút jele, a kettős kereszt és tudjuk, hogy jelölöd előttünk az utat, hogy el ne tévedjünk, ahogy ezt eddig is tetted.
Kísérjen utadon az a vers, amit nem csak a zarándokút ihletett bennem, hanem Te magad is.
Zarándokút
Úgy indulni el, hogy meg sem érkezel
hogy vagy, hogy lépsz, de mégsem létezel.
Mázsás szíveden a lelked is teher
a világ pora, zaja, bűne egyszerre úgy lep el,
hogy nincs feloldozás.
Csak út van semmi más…
Nincs menekvés, talán csak szánalom,
bilincsként húzod a sorsod a lábadon,
a válladon az élet, mint megannyi kövek,
előtted az út, de senki sem követ,
menni kéne már.
Ha nem indulsz, egyszer elvisz az ár…
Aztán arra ébredsz, hogy megnyílik az égbolt
hasad a hajnal, csak azt tudod rég volt, hogy
indulni akartál, már fogják is kezedet,
önnön magadat, ha mással is vezeted
de végre útra kelsz…
Lassan magadra lelsz…
És elhagyod port, a zajt a világ bűneit,
képes leszel észrevenni titkos műveit,
Megmunkálni, megcsodálni lelked épülését
a napok, az órák, a percek szépülését
készíted magad….
Elmúlik minden, az akarat marad…
Hogy bírod, hogy látod, hogy érzed, hogyan készül
belső oltárod, mely templomod lesz végül,
homlokodon kín harmatoz, talpad alatt vér,
de izzik a lelked, új csodát remél
zsákodba tennéd….
A hit szegődik melléd…
csillagok fényénél alélten vergődve,
meggyötört szívedbe költözik,
a lelked hajnalra napba öltözik, és ahogy meg van írva
haladsz az úton, már befelé sírva
de könnyed nem vesz el ……
Az Ő gyermeke leszel….
Hozzád símul akkor a szeretet a hűség
Úgy illan el életedből minden keserűség
miként mező könnyét szárítja a Nap,
s táplál, mint szomjazót a csörgő kispatak
járod az utad….
Jelet, csak Ő mutat….
S lépteidben egyszerre csak lebegni látszol,
tarka mezőn, hűs hegyeken, vizeken játszol,
Angyali seregek simítják arcodat,
Már tudod, hogy megvívod győztes harcodat
a templom nyitva áll….
Hallatszik a zene….
A Mester hív, lépj be hát, csak gyere.
Magamtól fényév távolságra voltam…
s amint életemen átgyalogoltam,
megsimultam végtelen tenyeredben
Te felemeltél Istenem szeretetedben
Supka Éva
