(Csicsai Antal búcsúbeszéde János temetésén hangzott el, Szelevényen 2020. augusztus 14-én.)
„Fától fáig a sűrűsödő alkonyatban
fától fáig lopja magát a gyermek
Én istenem csak vissza ne
csak ne gyalog kellene
csak le ne menjen a nap a tisztásról
legalább a csengettyűt hallanám
Meg-megtorpan futásra készen
kis szíve mint a mókus szökne bújna
borzongó nyárfalevelek közé de
hol vannak már a nyárfák hűtlenül
ott maradtak a tenyérnyi tallérnyi
fillérnyi tisztáson
Visszafelé majd
sörényébe markolok Vágtába jövök
csak addig a vastag bükkig ha még
az innen számított ötödik fáig
Őznek rókának farkasnak lenni
bokornak ágnak avarnak lenni
madárfészeknek lenni
madártojásnak lenni
nyárfalevélnek lenni
kakukkhangnak lenni
csak lovait kereső kisfiúnak
ne lenni
Még két fáig három fáig
Hallom Nem hallom Hallom
Ha eljutok addig a gyertyánig…..”
Igen….ahogy Kányádi mondja:fától fáig… így telik el evilági utunk, az anyaméh és az öröklét közötti rövid időszak. Tudjuk átmeneti jellegét, mégis e köztes lét, szépen és szelíden élésének óhaja nagyszüleinktől, szüleinktől öröklött. Mintakövetőkből mintaadók leszünk. Ahogyan József Attila fogalmaz:
„ „Öcsödön rossz volt, kellett volna két kis ló, …kis eke, kis ház, kis kutya, kis csikó, kis kasza, kis búza – minden arányosan hozzám”
Igen, az arányok megtalálásáról szól életünk. Hogy a feladat súlya ne nyomjon agyon bennünket, hogy olyan mintákra leljünk és olyan mintákat hagyjunk örökül, melyek szerint szépen élhető a világ. Hogy milyen lesz a másvilág, a végső, azt az ateista legfeljebb reméli, a hívő tudja….tudja, úgy szótlanul, legbelül…de mivel ember, szeretné már itt és most előre és bizonyosan tudni. Ezért aztán próbál az isteni fátyol mögé tekinteni és a sejtéseit különböző művészeti ágak formanyelvén megosztani másokkal. Gondolatokat, érzéseket, színeket, ízeket, hangokat, cselekvéseket, lélekrezdüléseket. Kutakodás lesz így az egész élete és minél többet sejt meg a teremtőből, annál közelebb kerül hozzá és a végső találkozás, a jelen természetes folytatása – gondolom én…
Drága Janikám! Te, már tudod….Ilyen és hasonló dolgokról beszélgettünk több mint negyven évig…meg Sartreról, meg Kunderáról, meg Kányádiról, meg Aranyról, meg József Attiláról, meg főleg Adyról….., meg a nőkről általában, meg a nőkről konkrétan , no meg a szerelemről….és legfőképp a családról, ahonnan a mintákat kaptuk.
És a legfontosabbról!!!! Édesapád kaszájáról!
Amit ő használt először, amit aztán közösen használtatok és ami végül már csak jórészt neked engedelmeskedett.
A kaszáról, melyet az utóbbi években már csak mi ketten próbáltunk kikalapálni, fenni, melynek eredményeként szabálytalan sinus vonalak jelentek meg él gyanánt és már igazán nem is vágott és a feje is kettétört, melyet áhítattal heggesztettünk meg lánghegesztő barátunkkal két alkalommal is …és már a gazt a szülők házánál, valamint a te és barátaid kertjében is régen fűkaszával vágtad….de ettől még a régi kaszát évről évre újra elővettük , kifentük, hogy emlékeztessen bennünket a jó öregre, a múlt időkre, a fiatalságunkra, a kétkezi munka izzadságára, a kalákában történő munka összetartó erejére, a család fontosságára, hogy beszélgessünk, hogy dicsérjük fiainkat – Andrist, Marcit, Mátét – no és lányaimat – Gerdát, Fannit – hogy megosszuk családi örömeinket, bánatainkat, hogy megünnepeljük azt - a teremtőnek köszönhető adományt - hogy élünk. Ott voltál házam alapozásakor, falazásánál, tetőfedésénél és amikor falai közé beköltözhetett a boldogság.
És közben megmaradtál és veled, általad magam is megmaradhattam humanista szabadgondolkodónak…hogy újra és újra megválthattuk a világot….magunknak , de legfőképpen – reményeink szerint - utódainknak. Hogy hittünk a kultúra mindent megtartó erejében.
Önzetlen, segítőkész útitárs voltál…nekem és mindenkinek, akik családtagként, társként, munkatársként, barátként kísérhettek utadon.
Hiányozni fogsz a családi karácsonyokról, a Caminó zarándokútjairól, a Csíksomlyói vonatról, a Magyar Zarándokút Egyesület programjairól, a kecskeméti öreg piaristák összejöveteleiről, az ELTE tankörtársi rendezvényeiről, a régi bartókosok találkozóiról, a baráti ünnepségekről, Szeged város kulturális rendezvényeiről, az Aquapolis szaunájából, uszodájából és nagyon fogsz hiányozni az autószerelődnek, aki megélhetési gondok elé nézhet.
Legfőképpen pedig hiányozni fogsz családodnak, két fiadnak Andrisnak és Marcinak és remélhetőleg a valamikor születendő unokáidnak, akiknek sokszor kell majd beszélni a papáról, annak zarándoklatairól, arról hogy ki is volt ő….. hogy retinájukba ne csak a mosolygós, fejkendős papa képe égjen bele, hanem hogy megismerjék azt a szellemi örökséget, melyet fiaidon keresztül hagysz rájuk.
Barátként, hadd legyek most én - Enzsöl Ellák, katolikus pap író gondolatainak tolmácsolásával - a TE magyar hangod:
„Kérem szépen: én vagyok a fényféltő, a lámpaölelő, a csönd bogarász, a rigófütty hallgató, a pázsitot tisztelő, a lepkeszárnyon csodálkozó és én látom meg az első ibolyát a hegy rejtekén..……
És én nézek fel az égre, amikor ködszoknyákat táncoltat az októberi szél, s ujjongok, ha egy kisgyerek szívet rajzol a születésnapomra.
Van egy korsóm, amelybe az özvegyek könnyeit gyűjtöm, s amikor megtelik, árvácskákat öntözök a könnyel, mert tudom, hogy a virágok közé ültetett fájdalom megenyhül és a díszbe öltöztetett sírok a feltámadás hírnökei…..
Tetszik tudni, szeretem a virágillatú tavaszt, meg a májusi aranyesőt, aki szerelmes a Napba és ettől a súlytól alázatos lesz.
Nyaranta pipacs-ámuló vagyok, lángragyogás őrzője, tücsökciripelés hangszalag, s ijedten nézem, ahogy a Tisza szőke kontyába, szürke szálakat sző a civilizáció.
Értem az ősz igék üzenetét is, a múlandóság szivárvány tündöklését, s a pillanatot, amikor a pille- könnyű levél engedelmesen megcsókolja a földet, és alommá szelídül.
Télikabátomra zúzmarát várok, kitekintve a parkba hóförgeteget, hó-sipkás etetőbe cinke-surranást és az erre járó varjaknak talált diót.
Tudom a világot TV nélkül. Szeretem a földet erőszak nélkül. Tisztelem az embert, felekezetre való tekintet nélkül.
Én egyszer virágmag voltam Isten tenyerén, de egy szélvihar földbe ültetett. Kikeltem, és azóta növök az ég felé. Ittlétem sokszínű. Megyek oda, ahonnan jöttem….. Nem tehetek mást.”
Jó utat Janikám!
