Új (alternatív) utakon…
Immár harmadik alkalommal vettem elő a jó öreg hátizsákot, és indultam el az Útra. Két évvel ezelőtt végigmentem, míg tavaly Esztergomtól Szekszárdig jutottam – addig telt az időmből. Terveztem, hogy idén egy hosszú hétvégén befejezem, de aztán arra gondoltam, hogy kipróbálok új útvonalakat is.
Így utólag visszagondolva, az első zarándokutamat az jellemezte, hogy folyamatosan mentem és mentem, néha szinte „kizsigerelve” magam, és sokszor már a teljesítőképességem határain jártam. Leginkább vezekelni akartam. Akkor arra volt szükségem, hogy ne foglalkoztasson nap mint nap a múlt, ne rágódjak azon, hogy mit hoz a jövő, csak a jelen volt fontos, meg az, hogy a következő nap hova szeretnék eljutni. Naponta le kellett győznöm magam, hogy azzal építsem fel elveszni látszó énemet.
A mostani Út egészen más volt. Óbányán, a kis templom melletti kocsma teraszán üldögélve (érdekes, de a templomok mellett mindig van kocsma is…), fecskék csivitelését hallgatva arra gondoltam, hogy a vándormadarak is mindig útnak indulnak, ha érzik, hogy menni kell, és ugyanazt az utat járják be mindig. Elindulnak és visszatérnek. Ők ösztönösen, a zarándokok pedig tudatosan.
De ne szaladjunk előre ennyit.
Eredetileg úgy terveztem, hogy Kalocsáról délután indulva Homokmégyen letesztelem az új zarándokszállást, aztán másnap egy „hosszú sóhajtással” elmegyek Dusnokig. Az élet azonban átrendezte a tervet, Homokmégyen tábor miatt foglalt volt a szállás. Így egy régi ismerősömnél szálltam meg Császártöltésen, és este a helyi pincesoron a chardonay-t teszteltük. Még mindig jó a minősége…
Másnap aztán nekivágtam az országútnak. Nem volt nehéz, ismerős volt a vidék is. Hajóson kérdeztem, hol kell letérni az főútról, de nem tudták pontosan (most már tudom, hogy a Művelődési Háznál..), de a térképen láttam, és mondták is, hogy Miske felé az első földúton lehet menni a feketi kápolnához. Ahogy baktatok az úton, egyszer csak megáll mellettem egy autó, és kiugrik belőle Rumi Imre, azzal a felkiáltással, hogy biztosan zarándokot lát… Elvitt a kereszteződésig (bár elsőre túlfutottunk…), és megegyeztünk, hogy másnap Baján felhívom, mivel ő is ott lesz.
A kápolna egyébként kis gyöngyszem a puszta közepén, a kis eső után jó volt ott üldögélni egy kicsit.
Dusnokon a zarándokszállást éppen átépítették, de amikor még korábban telefonáltam, nagyon segítőkészek voltak, és adtak telefonszámot. Amikor megérkeztem a címre, a házigazda mellett nyüzsgő gyereksereg fogadott. A bemutatkozásnál csak kapkodtam a fejem. A szállásadóm 6 gyermekes anyuka volt, de éppan akkor a testvére gyerekei is ott voltak. Nagyon jó hangulatú családias estét töltöttem ott, meg kellett kóstolnom a tűz mellett sütött „batyus egyveleget” is (nagyon finom volt!). Lefekvéskor arra gondoltam, hogy a Jóisten ajándéka volt, hogy ilyen kezdéssel indulhatok el az Úton.
Másnap hajnalban indultam Bajára. Korai kelő vagyok, szeretek hajnalban gyalogolni – nyáron sokkal könnyebb is – úgy vagyok vele, hogy a nagy meleg előtt megteszem az aznapi út java részét, és a déli órákban inkább sziesztázok egy kicsit. Dusnok határában „természetesen” eltévedtem. Letértem a töltés felé vezető útra, még meg is kérdeztem, hogy ez visz-e odáig. Azt a választ kaptam, hogy persze, menjek egyenesen végig. Nos, az út a Szent László hídra felvezető útig vezetett, „csak” éppen az volt a gond, hogy elöl egy kerítés, oldalt pedig egy sűrű bozótos miatt nem lehetett felmenni… Így hát egy traktornyomon nekivágtam a búzamezőnek, gondolván, hogy az is valamilyen úthoz vezet. Azt is láttam, hogy a töltés felé egy csatorna zárta el az utat. A traktornyom végül is ennek egy másik pontjához vezetett… Felnéztem az égre, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve a majd’ derékig érő fűben – ösvény sehol! – átgázoltam a csatornáig. Amint leértem, pont előttem ott volt egy keskeny deszkapalló átjáró… Egy vadlesre felmászva megnéztem az útirányt, és a két méteresre nőtt kukorica közt elindultam. Hamarosan kijutottam a rendes útra. Utólag megnéztem a térképet, és azon valóban egy cikcakkos út volt bejelölve egy bizonyos ponton túl. De akkor miért mondták, hogy hova vezet az egyenes…?
Bajáig a töltésen már csak a tűző nappal kellett mérkőzni, de hála a korai indulásnak, délben már Baján a Tesco mellett egy fa alatt sziesztáztam egyet. Utána sétálgattam, fotóztam a városban, majd elmentem a Tour-informba, megtudakolni, hogy járható-e már a Gemenci erdő. És ki érdeklődött ott éppen a pultnál? Rumi Imre…
Este aztán a bajai halfesztivál előestéjén egy halászlé, majd egy sült hal (és némi sör) mellett egy nagyon jót beszélgettünk. Később csatlakozott hozzánk Gábor is, aki már szintén végigjárta az utat, és a jövőben Baján lesz zarándoksegítő. Még turista térképet is kaptam tőle kölcsön, amin Bajától Ófaluig minden rajta volt.
Mivel mindenki azt mondta, hogy a gemenci erdőben még mindig van víz, az eredetileg javasolt útnak nem érdemes nekivágni, főként a szúnyogok miatt. A térképről kinéztem egy utat, ami Pörbölytől egy régi töltésen vezet Bátáig, és a kisvasút előtt kell letérni balra. Amikor oda értem, alaposan lefújtam magam szúnyogriasztóval, és nekiindultam. Gyorsan be kellett azonban látnom, hogy ez nem az én napom lesz. A szúnyogok ugyanis rajokban (vagy századokban?) támadtak, dacára a riasztónak. A trikóm néha szinte feketéllett, és úgy látszott, hogy bőven van köztük olyan, aki szinte csemegének tekinti a riasztót… Így „Szégyen a futás, de hasznos” jelszóval visszafordultam, és átsétáltam Bátaszékre. A jelenleg torony nélküli templom még így is szép, csakúgy, mint a kálvária.
A templom előtt leszólított egy fiatalember, azt tudakolta, hogy a „Mária úton” megyek, zarándokolok-e? Elbeszélgettünk a Magyar Zarándokútról és az Egyesületről is, megmutattam a kiadványt és a térképeket. Elcsodálkozott, hogy ilyen is van, még nem hallott róla. Ő is volt már Csíksomlyón, de mindig magának kellett gondoskodni a szállásról. És micsoda véletlen: előző este Rumi Imrével arról is beszélgettünk, hogy már több egyesület is van, de ilyen infrastruktúrával egyik sem rendelkezik…
Mivel a plébános úr szerint én voltam a településen az első zarándok, a szállásért nem kellett fizetnem! Ez egyébként egy Kolping iskolában volt, több szobával, és egy konyha is tartozott hozzá. Mivel aznap „csak” 20 km-t mentem, nem éreztem nagy fáradságot, kedvet kaptam a főzéshez. Bár sok mindent lehetett volna, én egy spagettit készítettem „zarándok módra”. Csak a tésztát vettem meg a boltban, a többi a hátizsákban volt. Még reggel Baján a híd előtt szedtem ringlószilvát, mondván, jó lesz majd víz helyett is, mert egy kicsit savanykás.
Íme a recept:. Kiolvasztottam egy kis kockára vágott szalonnát, majd csípős paprikát szeleteltem rá. Erre tettem a jó maréknyi ringlót, és kicsit átpirítottam-pároltam, éppen csak annyit, hogy a szilva még kicsit roppanós maradjon. Sóztam, borsoztam, majd szórtam még rá fahéjat(!) és kevés bazsalikomot is (ezeket a konyhában találtam). Erre ment a spagetti. A csípős-édes, és savanykás ízekhez nagyon jól illett a fahéj. Kísérletező kedvűeknek melegen ajánlom!
A Bátaszék – Ófalu útvonalon a könyvben lévő útleírás és térkép közt ellentmondás van! A térkép kb. a Kálváriától indul, de a leírás a település másik felére vezet, és az a jó! A vasútállomás mellől induló zöld turistajelzésen kényelmesen lehet menni. Azért nem árt figyelni, mert sok az ösvény és az út. Én jó szokásom szerint pont akkor méláztam el, amikor a szélesebb útról le kellett volna térni egy keskenyebbre. Akkor lett gyanús, amikor kiértem a fák közül, és a nap szembe sütött (keletről), pedig az ellenkező oldalról kellett volna. Egy útkereszteződésnél megálltam, jelzés sehol egyik irányban sem, és egyik út sem nyugatra tartott… Megint felnéztem az égre, hogy vissza kell-e mennem a felfelé tartó úton legalább egy km-t, amikor lódobogást hallottam, és megjelent a megmentőm: egy lovas hölgy volt az, aki minden utat és ösvényt ismert, és megmutatta a legrövidebb utat Mórágy felé. Ekkor fogadtam meg, hogy ez volt az utolsó mélázásom…
Mórágy egyébként kedves kis falu, amikor ott jártam, nem találtam nyitott pincét… Innen egy rövid, kicsit meredek úton kell felmenni a gerincig, és ott egy elég unalmas, kopár út vezet Bátaapátiig. Egyetlen szép pontja van, ahonnan rá lehet látni a településre. Van arra lehetőség, hogy kikerüljük ezt az utat: aki az erdei sétát szereti inkább, az Mórágy előtt áttérhet a kék jelzésű turistaútra, ami szintén oda vezet! Bátaapátiban a kocsmában (ilyen melegben hol máshol!) találkoztam egy turistapárral, és az elfogyasztott pohár sör után együtt indultunk Zsibrikre. Hivatásos túravezetők voltak, de még nem hallottak a Zarándokútról, érdeklődve hallgatták az útvonalat. Beszélgetve gyorsan odaértünk a faluhoz, ahol elváltak útjaink. A falu romosodás útjára lépett temploma még így is szép, talán nem kellene hagyni, hogy teljesen elpusztuljon. Ófaluig már ismerős volt az út, hamar odaértem. Kisebb meglepetés volt, hogy még „házi” vacsorát is kaptam.
Mivel korábban az Ófalu – Püspökszentlászló útvonalat Pécsváradot és a Zengőt érintve tettem meg, most úgy döntöttem, hogy a másik útvonalat is bejárom. Azért hogy „kilométerhiányom” se legyen, két kitérőt tettem: kicsit talán nosztalgiából is felmentem a Réka-várba, majd Óbányán először a kilátóba, aztán egy 2-3 km-es kitérővel egy domb tetői útkereszteződéshez (erre az aznapi szálláshoz szükséges telefonálás miatt is szükség volt!). Az Óbányától Kisújbányáig vezető út varázslatos: a patakon sűrűn lévő kis sziklateraszokról lecsorgó víz „csevegése-csacsogása” szinte szó szerint üdítő! Egyébként pedig mindkét falu nagyon szép, szinte csábít arra, hogy pár napot ott töltsünk. Erre talán még nagyobb késztetést kapunk Püspökszentlászlón, ami kb. 2-2,5 órás gyaloglás után érhető el. Itt magánházban volt a szállás, de ott hallottam, hogy a volt kastélyban szándékoznak kialakítani egy zarándokszállást, és így megoldódik az, hogy ha az Életrendezés Háza éppen foglalt, a zarándokoknak akkor is van pihenőhely.
A mostani utolsó útszakasz Püspökszentláslótól Pécsig azért jelentett újdonságot, mert két évvel ezelőtt kétszer is eltévedtem… Most már nagyon jól van jelölve (ez már Ófalutól elmondható!). Kényelmesen már délben Pécsett voltam, és sikerült eljutnom – ami ezelőtt kimaradt – a Havas Boldogasszony kápolnába, és a pálosok templomába is. Kár lett volna kihagyni!
Bár még egy napot szerettem volna menni, a munka sajnos visszaszólított Szegedre. Aztán „egész úton hazafelé azon gondolkodám”, hogy ez az Út mennyire másabb volt, mint a korábbiak. Lassúbb, nézelődősebb, kicsit meditatívabb. És talán az első útnak is köszönhetően én is sokkal nyitottabb lettem, és emiatt is kerülhettem közeli ismeretségbe – talán már-már nevezhetem szinte barátságnak is – jó, és érdekes emberekkel, akik már voltak a zarándokúton. Vagy éppen tervezik, hogy elindulnak.
Köszönet érte a Gondviselőnek!
Szeged, 2013-07-17.
Miháczi János
