Össze kellene számolnom, hogy hányadszor indultam útnak április elején (vagy március végén?), hogy a Magyar Zarándokút hol kevesebb, hol több szakaszán gyalogoljak.
Össze kellene számolnom?
Nem akarok számolgatni. Minden út más volt, más emberekkel, más élményekkel. Emlékek villantak fel útközben, és most is ahogy írok.
Az biztos, hogy a legtöbb alkalommal a Budapest Sziklatemplom – Baja (vagy fordítva) volt a cél. Most is úgy alakult, hogy bár az esztergomi indulásnál ott voltam, vissza kellett jönnöm Szegedre, és csak hétfő reggel tudtam menni a Sziklatemplomhoz.
Akkor derült ki, hogy ketten leszünk Judittal, aki 3 napot vállalt.
Egy korábbi zarándoktárs, Zoli, volt olyan kedves, hogy eljött az induláshoz csak azért, hogy elmondja: az M0-s híd gyalogos és kerékpáros útja le van zárva, így Csepelen keresztül nagy forgalom mellett zajban és benzingőzben mentünk. Szigetszentmiklóson a korábban is tapasztalt kedvességgel fogadtak bennünket, és este még egy Költészet Napi műsorra is meghívtak bennünket. Nagyon jó előadás volt, így szellemileg is felfrissülve tértünk nyugovóra.
Másnap Szigetbecse volt a cél. Ugyanezt a távot már tavaly is megtettük (ráadásul néha zuhogó esőben!), és nekem már akkor is gyanús volt, hogy ez nem 32-33 km..
Most a GPS szerint 40 km-t mentünk...
Már az tervezésnél gondoltam arra, hogy egy későbbi időpontra tervezett ugyanekkora szakasz elriaszthat pár embert, mert úgy gondolják, ennyit nem tudnak gyalogolni..
Az elmúlt évi és az idei zarándoklat viszont megmutatta, hogy bárki képes rá!!
A pszichológia ugyanaz, mint a kereskedelemben: a 39,9 kevesebbnek tűnik, mint a 40...
Persze kellett, hogy délben a váratlanul elénk jött Guszti egy órán keresztül szóval tartott bennünket, délután pedig a szerb templom megtekintése után az utolsó pár kilométerre csatlakozott Juli, aki nem hagyta, hogy a fáradtságra gondoljunk..
Este már a vendéglőben néztük a zivatart...
Az időjárással nagy szerencsénk volt, általában éjszaka esett, csak az utolsó nap kellett elővenni az esőkabátokat a szemerkélő esőre, és ráadásul mindig hátszéllel gyalogoltunk!
A reggeli indulásnál Judit elmondta, hogy megfordult a fejében, hogy feladja.. de jött tovább, és a nap végére 37 km után Apostagon alig akarta elhinni, hogy ennyit ment!
Ismét beigazolódott, hogy fejben dől el minden, és szinte mindenki sokkal többre képes, mint amit gondolt magáról!
Apropó, Apostag. Még nem voltam az itteni zarándokszálláson, de nagyon kellemes meglepetés volt mind a fogadtatás, mind a szállás minősége, nem beszélve a már honlapon is leírt meglepetéssel...
A negyedik napra tervezett 40 km-t egyedül tettem meg. Nem mondom, hogy könnyű volt, mert az út 3/4-ét aszfalton tettem meg, de du. 5 előtt Szeliden voltam. Mártiék Homokmégyről, és Piroskáék Kalocsáról fantasztikus vacsorával vártak!
Másnap Kalocsán csatlakozott Marika, így elég gyorsan ment az idő Fajszig. Kedvenc zarándokszállásomon este nem élvezhettük a naplementét, mert borús volt az idő, és másnapra sem mondtak sok jót az időjósok.
Reggel az utolsó szakaszra csatlakozott Magdi és Eszter. Egyikük sem úgy tervezte, hogy Bajáig jön, hanem amíg a lábuk bírja.
Érsekcsanádon (20 km után!) a csárdában eldöntötték, hogy sokkal egyszerűbb Bajáig menni, mint vissza a faluba.
Az utolsó 10 km tempós volt, de sikerült elérni a legkedvezőbb buszokat és vonatot.
Szó szerint 1 perc volt a búcsúzásra...
Hazudnék, ha azt mondanám, könnyű volt ez a 6 nap, hiszen a GPS szerint 208 km volt a táv (lehet, hogy kicsit kevesebb...)
De teljesíthető!
„Az út, amelyen jársz, az erő útja. Az utazás, amelyet korábban tortúrának éreztél, mert csak a megérkezésre gondoltál, most örömtelivé válik, a felfedezés és a kaland örömévé. Ezáltal egy nagyon fontos dolgot fogsz táplálni: az álmaidat. Az ember sosem szűnik meg álmodni. Az álom a lélek tápláléka, ahogy az élelem a test tápláléka. Létezésünk során számtalanszor előfordul, hogy álmaink viharosak, és vágyaink beteljesületlenek, de szükségünk van rá, hogy tovább álmodjunk, mert meghal a lelkünk..”
(Coelho: A zarándoklat)
2019.
Miháczi János
